Kéri László: A kormányzati agymosási nagyüzem sokak számára sikeresen kommunikálja, hogy nincs baj
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri
Zsúrpubi.: Mit nevezhetünk az elmúlt hét legfontosabb eseményének az egyre jobban tomboló járvány árnyékában?
Kéri László: Nekem az elmúlt hét kiugróan legjelentősebb és legfontosabb eseménye egy olyan kétnapos konferencia volt, amit az MTA központi épületében tartottak és amiről a hazai média - és így a közvélemény is – szinte tudomást sem vett, sőt azt is mondhatnám, hogy még a minimális esélye sem volt meg annak, hogy legalább a tényleges érdeklődő rétegek értesülhessenek erről a fontos konferenciáról. A konferenciát lehetséges volt élőben, online is figyelemmel kísérni: utólag is tanulságos mindenkinek végig néznie, akit legalább egy kicsit is izgatnak ez ügyben a történelmi tanulságok.
ZSPB.: Miért különösen fontos ez most és miért nem értesülhettünk róla?
Azt hiszem, kellően megindokolt válasszal tartozom mind a két felvetésre. Kezdjük először is a konferencia fontosságával! A kétnapos rendezvényt az Akadémia történészei szervezték, és a Horthy-korszak sokoldalú, sokszempontú, sokoldalú megvitatása volt a kizárólagos témaköre. A két teljes nap során több mint két tucatnyi előadás és korreferátum hangzott el, és szót kapott itt szinte valamennyi korosztály, a nagy öregektől a fiatalokig, az alig harmincasokig. Mondjuk így pld: hogy Pritz Páltól, Frank Tibortól Turbucz Dávidig, Ablonczy Balázsig két tucatnyi olyan kutató történész, akik mögött a legtöbbször már egy monográfiányi kiérlelt és napvilágot látott ismeret szolgálhatott fedezetül. Ráadásul a nyolc nagyobb témakör lényegében fel is ölelte e hosszú, negyedszázados időszak megítélhetőségének a teljes spektrumát. A fél életemet - kb. negyven évet - ebben a közegben töltöttem el, és bátran merem azt állítani: ritkán lehetett megélni ennyire jól szervezett ilyen mértékben széles látókörű, nyitott és aktuálisan is fontos, ugyanakkor magas szakmai színvonalú rendezvényt.
ZSPB.: Mi adta az aktualitást?
K.L.: Kissé távolról kezdeném. Az elmúlt harminc évben hullámlökés-szerűen került az aktuális közéleti viták kereszttüzébe a két háború közötti negyedszázad megítélésének kérdése. Szinte a rendszerváltás pillanatától kezdve.
Az első választások utáni nyáron, 1990 nyarán egy egész parlamenti negyedévet igénybe vett a szimbolikus politizálás két alapkérdése: melyek legyenek az Új Rendszer alapvető ünnepnapjai, és milyenek legyenek az új állami kitüntetések? És ennek kapcsán heteken át tartó ádáz viták folytak a parlamentben a két háború közötti korszak megítélésről.
Az akkor még liberális többségű ellenzék minden apró lépésben/gesztusban horthysta restaurációs kísérletet látott és könyörtelenül le is csapott minden jámbor és őrült javaslatra, ötletre egyaránt. A kormányzati jobbközép pedig kereste a maga politikai identitásának alapjait, és ezt leginkább az 1867 utáni évszázad első nyolcvan évének vállalható és folytatásra érdemes mozzanataiban vélte megtalálni. E tétova, tapogatódzó keresgélés során számos olyan döntés, megnyilatkozásuk látott napvilágot, amely számos csoport érzékenységét oktalanul is megsértette. Nem folytatnám az akkori képtelen és meggondolatlan ideológiai háború ismertetését, csupán egy következményét rögzíteném. Azt, hogy
csaknem három évtizeddel ezelőtt kialakultak, s azután be is merevedtek azok a reflex-szerű frontok, miszerint „rendes magyar ember” elnéző és megbocsájtó Horthy Miklós személyével és negyedszázadával szemben. Ugyanakkor a „rendes és modern, haladó és európai vonzalmú polgár” viszont résen van és nem kegyelmez a sunyi restauráció egyetlen megnyilvánulásának sem.
S e két szélső pólus közé volt kénytelen elhelyezni magát mindenki. Még azok is, akik tényleg szakszerűen értettek e korszak problémáinak feldolgozásához. Közben eltelt harminc év, megjelent nyomtatásban is legalább félszáz komoly tudományos munka, ezerszer többet tudunk erről a korszakról, mint 1990-ben ám a kényszeres politikai frontok ereje, zártsága és az egymás iránti könyörtelen megértés-képtelensége mitsem változott. Néha az aktuálpolitika persze belenyúl e darázsfészekbe, s nagy a gyanúm, hogy a Fidesz a közelgő Trianon-évforduló kapcsán kezdte még tavaly nagy erőkkel feszegetni újra ezt a témakört. Nem rejtve véka alá azt sem, hogy e kérdésben az egykori-harminc évvel korábbi- politikai megosztottságban nemcsak a jobbközép oldalán lenne, hanem annak is leginkább a szélső peremének mondandóját szeretné hivatalos kultúrpolitikává tenni. Ráadásul, időközben rákaptak az értelmiségi táborok összeugraszthatóságából kinyerhető politikai tőkék hasznosítására is. Ilyen körülmények között egy ilyen színvonalas és sokszempontú konferencia megszervezése és lebonyolítása kifejezetten hasznos segítség lehetett volna a hazai közvélemény még észnél maradt része számára is.
ZSPB.: És miért övezte nagy titok az eseményt?
K.L.: Igen, ez a másik, nem kevésbé fontos és megválaszolandó kérdés. Sokféle magyarázatot kellene nekem itt és most egybefűznöm. A kormányzati média teljes közönyét érteni vélem, hiszen a tárgyszerű ismeretek e kérdésben még a saját tábor számára is csak zavaró tényezők lehetnének. A média nem kormányfüggő, többi része pedig oly mértékben van belegabalyodva az éppen-aktuális botrányok feldolgozásába, hogy ebből a kényszerállapotból nem nyílik kitekintési lehetőség semmi egyéb gondra sem. Szeptember 14-15-én - a konferencia napjain - is legalább három, párhuzamos ügyet voltak kénytelenek napirenden tartani. Részben az egyre terebélyesedő és lassan nemzetközi botránnyá növekvő SZFE-botrányt. Részben a felelőtlen és előkészítetlen iskolakezdés-teremtette ezer és egy hiányosság, visszásság következményeit. Részben pedig az egyre nyilvánvalóbban egekbe szökő járvány-adatokat kellett - volna- feldolgozniuk.
Szeptemberben eddig összesen több a fertőzött, mint amennyien előtte, a márciusi kezdetek óta elkapták a vírust. Ma, amikor mi beszélgetünk, akkor épp 1070 új megbetegedést jelentettek. A járvány kezdeti heteiben ennyi beteget ÖSSZESEN március 4. és április 10. között, azaz kb. öt hét alatt tudtak regisztrálni. Most meg egyetlen nap alatt többet, mint a kezdetek öt hetében összesen. Pedig az akkori magyar társadalom ijedtsége és önfegyelme össze sem hasonlítható mindazzal, amit most, szeptember közepén tapasztalhatunk.
És ilyen körülmények között a kormányzati agymosási nagyüzem a lakosság többsége számára sikeresen kommunikálja, hogy:
- nincs semmi baj,
- nincs itt semmi látnivaló, tessék tovább dolgozni, tanulni, meccsre járni, este tizenegyig szórakozni,
- a vírus csak éjszaka támad, akkor viszont résen vagyunk, van kész haditervünk, amit, ha felmutatunk, akkor a vírus azonnal meghátrál,
- ha mégsem, akkor még egyszer bevetjük a Csodafegyvert, és aktiváljuk Nyunyókát is,
- s ha ez még mindig nem elég, akkor Viktor akár naponta is képes interjúkat adni. Ő bármikor alkalmas a sokoldalú semmitmondásra.
Itt tartunk most, és én meg szomorúan konstatálhatom, hogy ilyen időkben még a legszínvonalasabb, leginkább megalapozott, értelmiségi/tudományos tevékenységeknek sincsen semmi esélyük arra, hogy egy megzavarodott ország közvéleményének az eligazodásában segítséget nyújthasson. Nem az ő hibájuk.