“Halálszorongó főemlősök vagyunk” - interjú Vona Gáborral
Míg a halál el nem áraszt - ezzel a címmel jelent meg Vona Gábor első olyan könyve, mely nem rövidebb írásainak gyűjteményét tartalmazza, hanem egy téma köré épül, jelesül a halálfélelem, halálszorongás témája köré. A tudományos igényességgel megírt műről kérdeztük az expolitikust, vloggert, írót, innovatív gondolkodót, aki a közeljövőben szociológiából készül doktorálni és a nevével fémjelzett YouTube-csatornáján hétről hétre érdekes tartalmakkal is jelentkezik.
Zsúrpubi: Miért szorongunk a haláltól: mert nem tudjuk, mikor, vagy mert nem tudjuk hogyan jön?
Vona Gábor: Szerintem a haláltól való rettegésnek ezer arca van. Félhetünk az időpontjától, a hogyanjától, önmagunk és szeretteink elvesztésétől, az értelmetlenségtől, az elfeledettségtől, az esetleges fájdalomtól, életünk elherdálásának véglegessé válásától, az ismeretlentől, a túlvilág milyenségétől vagy éppen a teljes semmi borzalmától. Vagy akár ezektől egyszerre. Ami lényeges, hogy a halálfélelem és a halálszorongás két külön fogalom. Az első egy tudatos rossz érzés a halál miatt. Az utóbbi pedig egy tudattalan nyomasztó állapot, ami minden embert jellemez és mindig ott motoszkál bennünk. A haláltól nem fél mindenki, de mindannyian szorongunk tőle. Ez tesz bennünket emberré és választ el az állatvilágtól. Halálszorongó főemlősök vagyunk. És ebbe bele kellene pusztulni, de szerencsére feltaláltuk a kultúrát és fennmaradtunk.
ZSPB: A könyvben szó esik arról, hogy mennyire fontos az önbecsülés. Ön szerint hogyan kellene az emberek önbecsülését megszilárdítani és mi lenne a következménye ennek?
V.G.: Ha a halálszorongással valamit szembe akarunk állítani, akkor ahhoz egyfajta halhatatlanságot kell éreznünk. Az önbecsülés valójában ennek az érzésnek az alapja, amit a kultúrából igyekszünk kinyerni. Egy jó és erős kultúra önbecsülést - vagyis halhatatlanság-érzetet - ad a benne élőknek. Egy meggyengült kultúra viszont erre képtelen, ilyenkor az embereket elárasztja a halálszorongás, ami különféle pszichológiai problémákban, kedélybetegségekben, társadalmi zavarokban jut felszínre. Az önbecsüléshez három dolgot kell éreznünk egyszerre: hogy a világnak van értelme, hogy az életünknek van értéke és hogy másokhoz kapcsolódunk. Ha bármelyik elveszik, védtelenek maradunk a ,,haláldémon” üvöltésével szemben. A 21. századi világban most éppen ez zajlik. Egónk és technikai civilizációnk van, de önbecsülésünk és kultúránk nincs.
ZSPB: Nagyon tetszett az a gondolat a könyvben, hogy nem egyénileg fejlődtünk fajjá, hanem csoportban élve. Mégis láthatóan egyre több a magányos ember és a közösségi médiában is azt látjuk, hogy folyamatosan egymás torkának ugranak. Hová vezethet, ha kevésbé tudunk csoportokban létezni?
V.G.: Az elmagányosodás az egyik legrettenetesebb egzisztenciális félelem, és ahogy mondtam, az önbecsülés egyik alappillére. Az ember menthetetlenül társas lény, még az introvertáltaknak is szüksége van társakra, maximum beérik kevesebb és biztonságosabb kapcsolatokkal. Nem véletlen, hogy a magánzárka az egyik legsúlyosabb büntetés és hogy ennyire foglalkoztatja a fantáziánkat a lakatlan sziget kérdése. A magányos ember a halálszorongás kedvenc prédája. A legjobb kulturális ,,fájdalomcsillapító” pedig a másoktól kapott figyelem, elismerés és szeretet. Enélkül elpusztulunk. A közösségi média problémája, hogy pontosan a mások figyelmét ígéri nekünk, de valójában ettől foszt meg. Egyszemélyes kis projektekké válunk, akik virtuális önbecsülést próbálnak építeni, miközben a valódi életüket eluralja a szorongás. Az ilyen állapotnak egyértelmű következménye a függés: éppen abból akarok többet, ami tönkretesz. A közösségi média túlságos fogyasztása nyomaszt? Akkor még többet fogyasztom, hátha megszűnik. Nem is beszélve arról, hogy ebben a kultúravesztett korban nincs is más esélyünk, csak az ilyen álkulturális hálózatokba belegabalyodni.
ZSPB: Nagyon érdekes meglátás, hogy a drogban az ember az Istent keresi és hogy a legjobb kiút a drog fogságából az istenhit megtalálása. Hogyan találta meg ez a gondolat és hogyan nyert ebben bizonyságot?
V.G.: Nem csupán az istenhit húzhatja ki az embert a függőségből, hanem a valódi kultúra. A valódi kultúra - amin nem valami elvont, sznob elefántcsonttornyot kell érteni, hanem egy életünk egészének irányt adni képes közösségi hálózatot - valójában szintén egy függés, egy szükséglet. Ezt találta fel a Homo sapiens, hogy ne pusztuljon ki. Minden egyes kultúra egy nagy közös hiedelem, egy nagy mítosz, egy nagy hazugság, aminek nem szabad lelepleződnie, amiben el kell tudnunk merülni, ami éltető függőségbe kell, hogy vonjon bennünket. De ha a kulturális háló felfeslik, ha nem tudunk miben elmerülni, akkor ránk tör a halálszorongás és az éltető függés helyett mesterséges függést kell keresünk: drogot, pénzt, hatalmat, extrém sportokat, zabálni valót, pornót vagy bármit, ami segít a szorongásunkon. A kultúra ilyen, a kultúra-pótlék viszont onnan ismerhető fel, hogy csak ideiglenes megnyugvást ad, és utána még mélyebbre lök.
ZSPB: A könyvben alapvetés, hogy az ember olyan lény, aki halhatatlannak érzi magát, ugyanakkor szembesülni kénytelen a saját halandóságával, mely ellentmondást a kultúrával hivatott feloldani. A kultúra jelenleg mit jelent a ma élő embernek és hogyan befolyásolja ezt a digitalizáció?
V.G.: A digitalizáció, ahogy említettem, nem csupán egy szükségszerű technikai vívmányunk, hanem a kultúravesztett, szorongó emberiség menekülési kísérlete. A kultúra egy szükséges hazugság volt önmagunknak, amibe bele kellett gabalyodni, hogy élhessünk. A modern világ azonban leleplezte ezt a hazugságot, diszkreditálta a kultúrát, azt hitte, lehet mítoszok nélkül élni, amivel megfosztotta az embert a védelmi hálójától és az ősi ellenség, a halálszorongás prédájává tette. Ezért nem érzi jól magát a modern ember a bőrében. A digitális fejlődés ebben a pánikhelyzetben egy csalóka kiút, ellentmondásos lehetőség. A kultúra is hálózat, az internet is. De hogy az utóbbi pótolhatja-e az előbbit, vagy valamilyen módon megújítja, vagy lesz-e új kultúra, ez a jövő kérdése.
ZSPB: Visszautalva az első kérdésre: ha választhatna, hogy megtudja azt, hogy mikor vagy azt, hogy hogyan fog meghalni, melyiket választaná?
V.G.: Egyiket sem. Az ilyenfajta kíváncsiságért óriási árat kellene fizetni: minden bizonnyal tönkretenné az ember életét. Bőven elég tudni annyit, hogy egyszer valahogy mindannyian meghalunk. Én inkább annyit szeretnék csak mind magamnak, mind másoknak, hogy élhessünk olyan kultúrában, amely megvéd bennünket a halálszorongástól, vagyis értelmet ad a világnak, értéket az életünknek és összekapcsol a többi emberrel.
ZSPB: Enyhült a halálszorongása a könyv megírásával?
V.G.: Igen. A könyv által találtam egy sajátos értelmet a világban, még ha ez bizonyos értelemben sokkoló is. Értékesnek érzem az életem, mert a gondolataimat meg tudtam fogalmazni. És kapcsolódom másokhoz, az olvasókhoz. Ez pedig önbecsülést ad és valamiféle halhatatlanságot is. Kell ennél több?
Fotók: Vona Gábor