Kéri László: Ha az SZFE-s diákok kitartanak, egyre többen csatlakoznak majd az ellenálláshoz
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri
Zsúrpubi: Az elmúlt héten volt legalább féltucatnyi olyan esemény, amely külön-külön is elemzést igényelne.
Kéri László: Némi önkénnyel mégis ott folytatnám, ahol egy héttel ezelőtt abbahagytuk. Az SZFE hallgatóinak ellenállása ugyanis mindinkább kiloccsan, kitüremkedik a maga eredeti kereteiből, és most már letagadhatatlanul országossá, egyre szélesebb köröket, rétegeket érintő üggyé kezdi kinőni magát. Csak csöndben jegyezném meg, hogy nekem már a kezdetekkor is volt ilyen érzésem, s ha visszanézitek több héttel ezelőtti beszélgetéseinket, már akkor is meg mertem ezt fogalmazni. Először is, ez a hatalom már évek óta elszokott attól, hogy akár egyetlen percre is ellent álljanak legkülönbözőbb erőszakos fellépéseinek. Másodszor arra, hogy
a kormányzat által kívülről az egyetemre kényszerített struktúra álságos, hazug és védhetetlen mivolta még a Fidesz-imádók többsége előtt is hamar nyilvánvalóvá vált.
Harmadszor pedig arra, hogy az ellenállás mélyén meghúzódó lényegi elemet előbb-utóbb olyanok is észre fogják venni, akiknek ugyanúgy fájhatott autonómiájuk megsértése, mint a színis hallgatóknak. S ha ők kitartanak az ellenállásukkal, akkor egyre többen fognak arra is ráébredni, hogy ez az egyenlőtlen mérkőzés nemcsak a közvetlenül érinett két-háromszáz diákról és a tanáraikról szól, hanem akár további tíz- és százezrek életéről is. Erre a lehetőségre először szeptember 6-án, azon a vasárnapon ébredtem rá, amikor a hallgatók megszervezték azt az élő petíciós láncot, amely oda-vissza sok-sok ezernyi ember részvételével összekötötte a Kossuth teret a Vas utcával. Mi is végig gyalogoltuk ezt a távolságot, s az eltöltött négy-öt óra alatt rengeteg emberrel beszélgetve jöttünk rá, hogy ez a tiltakozás most már távolról sem az SZFE-s egyetemisták magánügye. Ott szembesültem azzal, hogy középkorú hölgyek és urak képesek voltak akár százkilométeres távolságból is eljönni a fővárosba azért, hogy részesei lehessenek ennek az élő csatárláncnak. Okuk már volt rá, s most már lehetőségük is lett.
ZSPB.: A 23-ai demonstráció tehát sikeresnek mondható?
K.L.: legalább három szempontból is figyelemre méltó lehetett. Először is, az ellenzéki pártok képesek voltak arra az önmérsékletre, hogy nem akartak rátelepedni erre az akcióra, hanem beérték az egyszerű, névtelen demonstráló szerepével. Másodszor, jó érzékkel osztoztak a hangvétel és a mondanivaló megformálásában azokkal a szakszervezetekkel, amelyeknek nagyjából hasonló alapproblémáik vannak, mint az SZFE hallgatói és dolgozói állományának.
Azaz, elemi munkavállalóként lettek kiszolgáltatottak és védtelenek; ezen a platformon megtalálhatták az egymás iránti szolidaritás és kölcsönös egymásra utaltság alapjait. Ezzel pedig létrejött minden diktatúra és zárt hatalmi rendszer rémálma: az értelmiségiek és a munkavállalók politikai érdekközössége.
Orbán Viktor harmincnégy évvel ezelőtt éppen a lengyel Szolidaritás mozgalom példáján vezette le ezt a tanulságot a szakdolgozatában. Akkor ő is világosan látta, hogy az autonómiáért vívott küzdelemben ez a fajta „történelmi blokk” lehet az az erő, amely még egy szovjet-típusú hatalmi rendszert is képes - ALULRÓL - szétzilálni. Abban a korban ez páratlanul fontos és bátor szakdolgozat volt, kíváncsi lennék, hogy bokros teendői közepette akad-e néha a kezébe a saját, fiatalkori munkája. Mert, ha beleolvasna, hamar rájöhetne, hogy az óriási anyagi és szellemi áldozatok, károkozások és a hasznos energiák haszontalan elfecsérlése révén felépített rendszerét éppen onnét fenyegeti ma a legnagyobb veszély, ahonnét ő, meg Kövér, meg Áder és az egész Fidesz a saját eredettörténetét felépítette. Eredetileg ők is az autonómiáért folytatott harc hosszútávú sikereiből jöttek létre. ’88 március végén az egykori kollégiumi társalgóban alig lehettek többen 40-50 főnél, s ha közülük még levesszük a besúgókat és a kötelezően odaküldött néhány embert, akkor azt lehetne mondani, hogy-harmincvalahányan fogalmazták meg azt a politikai mondanivalót, aminek a képviseletére egy-két hónappal később már országszerte két-három ezernyi egyetemista és fiatal is nyíltan kedvet érezhetett. A többit tudjuk, mindaz, ami ’88 ősze után történt, már a kötelező párttörténet aranylapjain kerül folyamatos újrafényezésre. Egyszóval,
ez a vasárnapi, igencsak sikeres, és a korábbiaktól lényegi jegyekben különböző felvonulás, tüntetés sokkal több pozitívumot mutatott fel, mint amire a legelső tudósítók felhívták a figyelmet.
Először is, véget érhet az a fajta téveszme, amely negyedszázada a „politikai részvétel és cselekvés” világát leszűkítette a pártokhoz és a választásokhoz fűződő - mérhető - viszonyokra. Helyére kerülhet az a fajta felfogás miszerint a közügyekben való részvétel és az eltérő álláspontokért történő kiállás mindenfajta demokratikus berendezkedés legelemibb feltétele. Másodszor, ezzel a helyrebillenéssel szerte foszlatható lehet az a téveszme, miszerint:
„engem nem érdekel a politika, én normális ember vagyok”, és rehabilitálódhatna a politika ősi/alapvető felfogása, amely szerint az a „közügyekben való részvételt” jelenti.
És félreértés ne essék, nem azt vélem hirdetni, hogy véget érhet nálunk is a pártokra leszűkített politizálás kora, hanem azt, hogy megváltozhat ennek az a fajta egészségtelen változata, amely a politikai részvétel kapcsán csak a pártokra tudott gondolni. Maradnak a pártok, kellenek is, továbbra is ők fogják a választási és kampányküzdelmeket megvívni, de e magányos küzdelem mellé odaépülhet az a fajta emeltfejű, a saját jogaiért kiállni merő és kitartani képes állampolgári ethosz is, amit a Vas utcából kiindulva már ötven napja látunk talpon maradni. Nem kell ahhoz hivatásos politikussá válni, hogy merjél kiállni magadért, meg a társaidért. Elég ehhez egy normális társadalmi környezet megléte is, csakhogy itt, nálunk éppenséggel ezt az előfeltételt, a normalitást kell először helyreállítani. Az SZFE küzdői legalább elkezdtek valamit megvalósítani, ami amúgy milliókra tartozó feladat.