Kéri László: A járványban is két Magyarország van, az egyikben sikeráradat, a másikban riasztó adatok
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Tegyük fel, hogy van olyan olvasó, állampolgár, érdeklődő magyar ember, aki még szeretne eligazodni a napi hírek világában, és igénye lenne arra is, hogy megértse a körülötte zajló súlyos események lényegét! Hogyan teheti meg?
Kéri László: A lényeg megragadhatóságának elemi feltétele volna, hogy legalább a legfontosabb jelenségekről ne kelljen állandóan homlokegyenest ellenkező előjelű állítások értelmezésével birkóznia. Márpedig e mostani hazai állapotok közepette éppenséggel e feldolgozhatatlanul ellentmondásos hírek és események töltik ki a felületeket. Konkrétan lenne erről a múlt hétről négy olyan példám is, amely ugyan súlyában messzemenően nem azonos, de a szerkezetüket tekintve nagyon is hasonló jellegűek. Először is, a járványhelyzet kapcsán a kormányzati kommunikáció minden lehetséges eszközzel az oltási sikerekről beszél, azokat a számokat sorolja, amelyek valóban igazak és azt mutatják, hogy Magyarország a világ élvonalába tartozik. Ennek az ezerszeres túlhangsúlyozása egyszerre többféle célt is szolgálhat. Mindenekelőtt azt, hogy a megoldás kulcsa: a KORMÁNY, hiszen nekik köszönhetjük ezt a sikert. Aztán azt, hogy ez a sikeroffenzíva megágyazhat a kormányfő által hetek óta lebegtetett könnyítések, lazítások bevezethetőségének, s ennyiben eleget is tehet a közvélemény egy nagyon jelentős csoportja igényeinek is. Azoknak, akik már régóta várják a szigorú szabályok feloldását. Másfelől viszont ez a sikeráradat tudomás sem szeretne venni azokról a riasztó adatokról, amelyek egyébként az elmúlt héten is a legrémesebb átlagokat mutatták.
A halálozási számok, de a kórházba kerülők és az újonnan megfertőzöttek adatai sem arról árulkodnak, hogy lenne okunk az önünneplésre. Sőt, ezek nagyon is azt támasztják alá, miszerint nem lehetne ígérgetni számottevő könnyítéseket, mivel éppenséggel még szigorúbb szabályokra lenne szükség. Csak nem így és nem ott, ahol mindezt hónapok óta velünk elviseltetik. Az oltások körüli képtelen zűrzavarról pedig ezúttal nem is beszélnék.
Egyszóval, nincsen könnyű dolga azoknak, akik szeretnék megérteni, hogy a pillanatnyi helyzet hazánkban drámai, avagy sikerekkel teli. Ilyenkor egyetlen támaszként a korábbról származó politikai beállítódás szolgál; a kormányt szeretők örülhetnek a sikereknek, az ellenzékhez húzók meg szörnyülködhetnek a kétségbeejtő adatok kapcsán. A járvány viszont túlmutat a politikai tagolódáson és az elsöprő többség együtt kénytelen élni a kedvező oltási adatokkal és az ennek ellenére tragikus adatsorok realitásaival is.
ZSPB.: Mi a második példa?
K.L.: Lényegében következik a fönti állításból. Az elmúlt hét legfordulatosabb belpolitikai csatározásait az iskolák újranyitása kapcsán élhettük meg. Akik nagyon optimisták, azoknak nagyszerű hír lehet, hogy egy-két héten belül helyreállhat az oktatás hagyományos világa. Akik viszont tekintettel vannak a járvány dinamikájára is, azoknak százféle érve is van arra nézve, miért nem lenne szabad visszaengedni majd egy hét múlva az iskolákba még sem a tanárokat, sem pedig a diákokat. Úgy tűnik, hogy a pedagógusok szervezetei kellő erővel voltak képesek képviselni elemi érdekeiket, ezért a kormányzat a szokásos pávatáncot ezúttal belpolitikai használatra is bevetette. Lesz halasztás is és lesz újranyitás is.
A kormányfő persze, ezúttal sem ismerte be, hogy egy héttel korábban melléfogott volna, hanem úgy adta elő a kikerülhetetlen változásokat, mint saját ötletét - de ezt már megszokhattuk tőle. Ember legyen a talpán ezek után, aki eligazodik abban, hogy az iskolák újbóli megnyitása ügyében mi is lenne a leginkább követhető megoldás.
ZSPB.: Mi a harmadik?
K.L.: A hét egyik nagy eseményévé nőtte ki magát az a kormányzati ötlet, hogy itt a fővárosban építsünk kínai egyetemet, a mi pénzünkből azért, hogy mindezt leginkább a maguk érdekében a kínaiak használhassák. A jámbor Fidesz-hívőt nem is oly régen még éveken át etették azzal, hogy miért is ellenkezik a haza érdekeivel a CEU ittléte és működése, pedig azt nem is nekünk kellett sem felépítenünk, sem finanszíroznunk. Most ugyanezt a példázatot kínai változatban kénytelenek leszünk a magunk zsebéből finanszírozni, miközben tudjuk, hogy kapitális mellébeszélésről és hazugságról van szó. Szóval, az egyik esetben a szuverenitásunk sérelme az itt működő külföldi egyetem, ám ha mi fizethetünk érte, és valamely kormánytagnak is fontos ez, akkor mindez átalakulhat a haza legfőbb üdvét szolgáló, világra nyitó akcióvá is. Éljen Kína, bukjon Amerika! Lehet, hogy néhány évtized múlva ez bekövetkezik, most még elkapkodott és önkényes lépésnek tetsző, drága kalandnak tűnik. Olyan, mint a belgrádi vasútépítés, amely titkosságának miértjét sem szabad firtatnunk.
ZSPB.: Tovább is van még?
K.L.: Itt volt az egyetemek gyors átalakításáról szóló a pénteki parlamenti vita, ezen ügy kapcsán már korábban is elmondtuk ehelyütt a kifogásainkat. Ezer szóvirág hangzik el naponta a majdani virágzó, versenyképes, világszínvonalú magyar felsőoktatásról… majd… majd… majd… Közben egyetlen elfogadható magyarázat sincsen arra, hogy miért az elmúlt évtizedek legsúlyosabb társadalmi, egészségügyi és gazdasági válsága a legideálisabb alkalom arra, hogy mindezt heteken belül, nem is kevés külső nyomással keresztül hajszolhassák. Ki az az elfogulatlan magyar állampolgár, aki értheti igazán, hogy miről is van itt szó? Ilyen esetekben egyetlen támpontja az elmúlt tíz év szemfényvesztő, képmutató gyakorlata, vagyis úgy hiszi, hogy megint csak a milliárdokról lehet és van leginkább szó. És ennek eloszlatására a kormányzati megszólalók semmiféle energiát nem fordítanak. Zárómozzanatként szeretném egybeolvasni az elmúlt hét műbalhéjának e pillanatokban felmutatható eredményeit. Egy régóta nyugati munkavállaló, a maga korában sem túl jelentős magyar focistát kirúgnak a klubjától, mert elemi módon megszegi munkáltatója alapelveit. Még egyszer: egyetlen ember a azon sokszázezer magyar közül, aki a nyugaton vállal munkát. Erre föl, erről az emberről egyetlen hét alatt sokszorosan több cikk, írás születik, mint amit a sportpályafutása során ÖSSZESEN írtak róla. A kormányzati média, hírvivők, szóvivők, a külügy, sőt, még a kormányfő is mellé áll - mondván - egyetlen magyart nem hagyunk magára.
Orbán Viktor az elmúlt 11 éve során hány magyar külföldi munkavállaló konfliktusaiban vállalta magára a nyílt védőügyvéd szerepét? Ez az egész habverés több mint gyanús módon hordozza magán a kormányzati kommunikációs nagyüzem műbalhé-termelési szokásaira utaló paneleket.
Ugyanezen napok során egy nevenincsen szegedi professzor felállítja a kocsmai rasszista dumák egyetemi világrekordját. Egy olyan alak, akit a minap tüntetett ki ugyanez a rezsim. Az ő dumája ezerszer egyértelműbb és primitívebb, mint a berlini klub afférja, mégis azt láthatjuk, hogy ez az ügy a kormányzati médiában nemlétező affér. Ezen lovagoljon csak nyugodtan az ellenzék, ők amúgy is járványpártiak. Nézzük csak egyben: egyfelől képmutató és nemzeti érdekvédelemben tetszelgő kormányzati kommunikációs offenzíva, másfelől meg… Súlyos csönd és lapítás a saját táboron belül is aligha elviselhető bunkóság elhallgatásában. Kell mindehhez bármiféle kommentár?