Több mint játék - Politika és futball kéz a kézben
A futball tipikusan az a sportág, amely mindig is túlmutatott önmagán. Mondhatnánk úgy is, a futball jóval több, mint egy sport. Akit már magával ragadott a világa, tudja: a labdarúgás nem pusztán egy játék, nem egy hobbi, vagy egy délutáni program a tévében, hanem sokkal inkább egy életérzés, önkifejezés, a társadalmi hovatartozás jelképe. Ennek ismeretében pedig nem is lehet kérdés, hogy a politika megfér-e a lelátókon, belefér-e a szurkolói létbe. Politika és futball elválaszthatatlan, melyre a világ már számos drasztikusabb példát mutatott annál, minthogy pl. egy molinóval üzengetés.
„Én rendkívül károsnak és veszélyesnek tartom azt, amikor akárkik politikát össze akarnak keverni sporttal" - jelentette ki Szijjártó Péter Brüsszelben egy újságírói kérdésre. Az most nem is kell, hogy releváns legyen, hogy a szivárványos toleranciaakciókra volt ez a válasz, ami sokkal inkább mérvadó, hogy ezt egy olyan kormány külügyminisztere mondta, aki szinte az összes sportszövetség élére pártkatonát ültetett, és akinek a miniszterelnöke a kertje végébe épített közpénzen nagyobb stadiont, mint a falu. Just for fun.
Furcsa lenne, ha pont Szijjártó Péter ne tudná, hogy a futball mindig is több volt, mint egy játék, és a regnáló hatalmak világszerte tisztában voltak vele, hogy a stadion olykor a társadalom tükörképe. Egy hely, ahol az identitás, a hovatartozás még jobban felerősödik, és ahol még nehezebb ezeket elnyomni. Pedig Orbán Viktorék is megpróbálták, csak miután nem sikerült, inkább Kubatov Gábor-féle csicskákat telepítettek a klubok elnöki székeibe.
Az ÁVH a nemzetiek ellen
Magyarországon ugyan a futballháborúk jóval kisebb méreteket öltöttek, mint például Közép- vagy Dél-Amerikában, de a hazai labdarúgásnak is megvoltak, és vannak a sajátos berkei, melyek jócskán túlmutatnak a puszta szurkolói rivalizáláson. A diktatúrák különösen szerették követni a futballra rátelepedő szellemiséget, így a kommunista hatalomátvétel után ez nálunk is megmutatkozott. A zsidó-arisztokrata gyökerű MTK-ból az ÁVH által támogatott Budapesti Bástya, majd Vörös Lobogó lett, az Újpesti Dózsa, a rendőrség és a belügy közös csapatává vált, a hatalom „első számú kedvence” címet pedig a Budapest Honvéd nyerte el, annak ellenére, hogy Kádár János a Vasasnak drukkolt. A Ferencváros mindig is a nemzeti identitás megtestesítőjének számított, ami nem volt éppen a legszerencsésebb titulus a korszakban. 1956 októberében a forradalmárok visszatették a Ferencváros székházára a régi címert, amiért aztán vélhetően 1965-ben állt bosszút az állam: az MLSZ igen erős befolyására a klub úgy döntött, hogy a Vásárvárosok Kupája-fináléban a közelgő amerikai túra miatt nem játszanak idehaza visszavágót, hanem a trófea sorsának egyetlen, a Juventus elleni torinoi mérkőzésen kell eldőlnie. A győzelemben éppen ezért nem sokan hittek, a Fradi mégis egy góllal az olaszok fölé kerekedett, és elhozta a kupát.
A rendszerváltás után természetesen a hatalom és a futball viszonyában is történtek változások, de a politika továbbra is a lelátókon maradt. Míg a szocialista kormányok igyekeztek a nemzeti öntudatot erősítő sportot háttérbe szorítani, a kétharmad azt hiszi, a stadionépítésekkel újabb híveket szerezhet, ami egyébként olykor további vitákat generál a szurkolói csoportok között. A ki, mikor, mennyiért kap új létesítményt probléma a rigmusokba is beépül, akárcsak az ország vagy a klubok vezetésének címzett üzenetek. A politika minden meccsen ott van, mivel ott is a helye, hiszen a fene nagy liberalizmus korában a szurkolók is úgy fejezik ki a véleményüket, ahogy tudják: a szektorokban, transzparensekkel, dalokkal. Így van ez már a sportág létezése óta, időnként azonban jó kis hiszti kerekíthető belőle. Az antiszemitizmus és a rasszizmus vizionálása, és ráragasztása a meccsre járó „csőcselékre” remekül megy, a valós társadalmi problémák elfogadása, melyek a futball-pályán is megjelennek, már abszolút nem.
Ősi ellentétek
„Ez egy derbi, ahol a két szembenálló csapat nem ugyanazon városból való, ahol disznók fejeit zúdítják, hogy korábbi játékosukat üdvözöljék, ahol a múlt szellemei rozsdás, régi zárakat törve zúdulnak ki a padlásokról, ahol csontvázak vágtatnak ki a sírokból, ahol a történelem áthatja a jelenlegi és a korábbi ütközeteket. Ez egy derbi, ahol közhely az a szó, hogy újra, mert ez a derbi évtizedes, sőt mondhatni ősi ellentétek evolúciójából fakad” – írta egyszer az El Classico-ról egy angol újságíró, aki évekig élt a BBC tudósítójaként Spanyolországban. A megfogalmazás jól mutatja az örök Real Madrid-Barcelona ellentétet, melyet szintén a politika hívott életre. Az idők során az FC Barcelona a katalán függetlenség, míg a Madrid a spanyol királyi hatalom megtestesítőjévé vált. Talán emlékszik még rá valaki, évekkel ezelőtt előfordult, hogy másfél millióan tüntettek Barcelonában Katalónia teljes önállóságáért, ahol bejelentették, hogy klubjuk a tartományi zászló színeiben, sárga-piros csíkos szerelésben játszik idegenben, nem kis felháborodást kiváltva ezzel a kormányzó jobbközép pártok, illetve a Madrid Autonóm Tartományban.
Az autonómiatörekvések, politikai ellentétek mellett a futballban a vallásnak is kiemelkedő szerepe van, hiszen nem egy sportklub szerveződött az általa kialakult közös értékrend köré. Évente például általában négyszer bolydul fel Glasgow élete, mikor a Celtic–Rangers összecsapásokon kitör a vallásháború. A Celtic katolikus gyökerű egyesület, ráadásul szurkolói nem a Brit Birodalom elkötelezett hívei, míg a Rangers ezzel szemben protestáns kötődésű, angolbarát klub. A derbik napján egész negyedeket zárnak le a rendőrök, s az Old Firmnek is hívott rangadók hétvégéjén átlagban kilencszeresére nő a skót fővárosban az erőszakos bűncselekmények száma. Hasonló a helyzet Argentínában, egy-egy River Plate-Boca Juniors derbin is, ahol főleg a gazdaságbeli ellentét a feszültség oka. A Boca amolyan igazi „nép csapatának” számít, szurkolói bizonyítottan leginkább az alsóbb társadalmi rétegekből kerülnek ki, míg a River Plate-et inkább a jómódúak biztatják. Nem véletlen, hogy a két klub társadalmi bázisa óriási, felmérések szerint Argentína lakosságának 40 százaléka vallja magát Boca Juniors drukkernek, és 32 százaléka River-pártinak.
Vér és futballháború
Nehéz lenne olyan országot találni, ahol profi futball működik, ám a játék mégis politikától mentesen pörögne a hétvégéken. Míg Európában többnyire csak városok kerülnek „ostrom” alá, addig Közép-és Dél-Amerikában nem egyszer követelt már halálos áldozatot egy-egy mérkőzés. Előfordult, hogy az Al Masry és az Al Ahly találékozója után a hazai szurkolók késekkel és egyéb fegyverekkel támadtak a vendégtáborra. A tömegverekedésben 74-en vesztették életüket és mintegy ezer sérültet szállítottak korházba. Az Al Ahly ultrái szerint a rendőrségnek esze ágában sem volt megvédeni Port Saidban a csapat szurkolóit, mégpedig politikai okokból: az Al Ahly szurkolótábora követelte leghangosabban a Hoszni Mubarak lemondása után ideiglenesen hatalomra került vezérkar távozását.
1969 júliusában véres futballháború tört ki Honduras és El Salvador között, amit „100 órás háborúként” is emlegetnek. A két ország között amúgy is meglévő ellentéteket változtatta fegyveres harcokká egy világbajnoki selejtező. A háborúban napalmot is bevetettek, közel háromezren haltak meg. Ugyan áldozatok nélkül, de a politika döntötte el az 1978-as Argentínában rendezett futballvébét is, hiszen a Videla-rezsim uralkodásának ideje alatt, a házigazda válogatottat minden mérkőzésen szemérmetlenül segítették a játékvezetők. A puccsal, erőszakosan az állam élére kerülő Jorge Rafael Videla tábornok „beavatkozása” először a magyarok elleni csoportnyitón nyilvánult meg a Törőcsik András, Nyilasi Tibor kettős kiállításában, majd a Peru elleni 6–0-ban csúcsosodott ki, és „jelen volt” a hollandok elleni döntőben is, amelyet Argentína végül hosszabbítás után 3:1-re megnyert.
Évek, századok, politika és futball. Szivárvány vagy nem szivárvány. Valóban ez jelenti a magyar társadalom legfőbb problémáját, amin a politikusoknak és a médiának hetekig rágódnia kell?