Lassan kenyérre sem futja, de a Fidesz-közeli intézetek szerint a magyarok elégedettebbek, mint valaha...
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét.
Zsúrpubi: Változik itt valami? Mintha minden ugyanarról szólna…
Kéri László: Valóban, az elmúlt hét híreinek többsége alapján az lehet bárkinek az érzése, hogy Magyarországon hosszú időre befagyhattak a politikai/közélti mozgások, hiszen hétről hétre lényegében ugyanarról a négy-öt eseményről vagyunk kénytelenek megemlékezni. Igaz, ezen eseményeknek újabb és újabb fázisairól. Infláció, árfolyamromlás, brüsszeli alkudozások, pedagógus-tüntetések, háború, szankciók… Mintha a néhány héttel korábbi összegzőnket vennénk elő, azt sejtetné ez a felsorolás. Ám, ha az egyes tételek mögé nézünk akkor azt is észre kellene vennünk, hogy mindegyik jelenség mögött egyfajta sajátszerű „fejlődési regény” bontakozik ki. Ugyanarról beszélünk, de mindig másféle hőfokon és másféle összefüggések közepette.
ZSPB.: Haladjunk akkor sorban.
K. L.: A jelenlegi magyar társadalom megint olyan alkalmazkodási és tanulási folyamaton megy keresztül, mint amit már egyszer-kétszer az elmúlt harminc-negyven év során kénytelen volt meg-és elszenvedni. Nemrég újfent rekordot ünnepelhettünk, hiszen a legutolsó inflációs jelentés nyilvánosan és hivatalosan is azt erősítette meg, ami a hazai lakosságnak hosszú hónapok óta személyesen is megszenvedett élménye: papíron is húsz százalékos lett az infláció, miközben az átlagosvásárló, az „utca embere” ennél sokkal magasabb áremelkedéseket kénytelen elviselni. A mérvadó portálok kellő frissességgel szembesítenek is azzal a ténnyel, hogy a fogyasztói kosárban rendszeresen szereplő tételek esetében ez az áremelkedés amúgy akár a duplája is lehet annak, amit az ÁTLAG eltakar.
És éppen e szaporodó kellemetlenségekre alapozva merném állítani, hogy az inflációs problémakör ma már átlépte a néhány hónappal ezelőtti keretek kijelölte gondok terrénumait. Ma már egyre többen azt kérdezik a közvetlen környezetüktől is, hogy:
- Mibe érdemes fektetnem/tartanom a megtakarításaimat?
- Milyen korábbi fogyasztási szokásokról kell esetleg tartósan lemondanunk?
- Mire számíthatunk, meddig fognak emelkedni az árak még?
- Miféle jövedelemszerzési lehetőségekkel tudnánk a veszteségeinket pótolni?
- Mi lesz a fizetések, nyugdíjak értékállóságával?
Lehetne tán ezt a listát bővíteni is, de a lényege így is szembetűnő lehet. A lakosság egyre nagyobb hányada kezd beletörődni abba, hogy ezt az inflációt a mindennapi életét leginkább ebhatároló és hosszabb ideig fennmaradó körülményként lesz kénytelen elviselni. és ezen az sem segít, hogy a kormányfő minden alkalommal azzal próbálja hülyíteni a közvéleményt, miszerint a szankciók eltörlésével tüstént a felére csökkenne az infláció. Nagy mellénnyel azt is bejelentette, hogy a nemzeti bank elnökét, meg a pénzügyekért felelős tárca vezetőjét arra kötelezte, hogy a jövő év végéig ezt a mostani inflációt csökkentsék a felére…
Ez igazán bájos gesztus volt, szólhatott volna kár közvetlenül is magához az inflációhoz: megparancsolva neki, hogy tüstént húzza össze magát…Ráadásul a pénzügyi bajok közepette még a forint árfolyama is követhetetlen száguldásokat mutatott be, amely mozgás távolról sem független a hazai inflációt felpörgető gazdaságpolitikai balfogásoktól. Az árfolyam, valamint az ehhez tapadó kamat-döntések egyébiránt kifejezetten tragikus híreket jelentenek az adósok, valamint a hiteleket eredetileg felvenni szándékozók számára. egyszóval, alakul az a fajta gazdasági környezet, amelynek a lényegéről ma már némely kormányzati vezér is kénytelen imígyen nyilatkozni: a recesszió kapujában toporgunk.
ZSPB.: Ehhez képest a pedagógusok elkerülhetetlen fizetésemelése az utcára került, és a mindennapos vitatémák elsőszámú kérdései közé verekedték fel magukat…
K.L.: Hetek óta tartó és egyáltalán nem látni csillapodónak azt a fajta, elemi erejű indulat-tömeget, amelyeknek a hátterében évtizedes mulasztások, halasztások rossz döntések tömege azonosítható. S ahogyan telnek a hetek, különösebb eredmények nélkül, úgy kovácsolódik ki egy egészen különleges szociális koalíció a tanárok, a diákok és a szülők között. Láthatóan egy jelentékeny társadalmi nagycsoport eljutott arra közérzeti pontra, ahonnét úgy ítélik meg, hogy nincs miért és nincs hová meghátrálniuk. A hetek óta tartó nyilvános és egyre szélesedő ellenállás pedig a társadalom egyre bővülő köreiben tudatosítja azt, hogy valami alapvető módon nincsen rendben.
Mindehez képest a kormányzati hozzáállás több mint megdöbbentő. Egyrészt szünet nélkül szeretnék a közvéleménnyel elhitetni, hogy mindez Brüsszel miatt alakult így. Ők emelnék a pedagógus-béreket…de…Brüsszel nem adja. Eme hazugság olyan erővel árad a kormányzati médiában, hogy már az utca embere el is hiszi. És nem kérdez vissza, hogy:
- Tizenkét éven át ki akadályozott meg benneteket abban, hogy előbbre lépjetek?
- Brüsszel miért nem akadályozta meg a kormánytagok látványos fizetésemelését a nyáron?
- Miért lenne fontos Brüsszelnek éppen a hazai pedagógusok diszkriminálása akkor amikor a kormányzat a tavalyi év novembere és az idei március között nagyjából négyszer annyi pénzt szórt ki kampánycélokból, mint amivel az oktatási és egyészségügyi dolgozók béreit rendezni lehetet volna?
Több hasonló indokok alapján föltehető kérdésekkel most elő sem hozakodnék, csak csöndben megállapítom, hogy ez az ősz is a Brüsszel elleni uszítás jegyében fog eltelni…
ZSPB.: Ebben biztosak lehetünk?
K. L.: A múlt héten elkezdődött és hatalmas kommunikációs támogatással folytatódott a következő Nemzeti Konzultáció előkészítése. Eddig annyit látni, hogy a kérdések mindegyike a „szankciós politika” elleni hangulatkeltésre lesz felfűzve. A kormány egy egészen bornírt plakáttervvel igyekszik mindezt előmozdítani: a szankciók orosz bombázók mintájára táamdnak gyanútlan hazánkra…
ZSPB.: Mindeközben itthon...
K. L.: A magyar parlament sorra fogadja el azokat a törvényeket, amelyekkel szeretnénk Brüsszelt meggyőzni afelől, hogy mi jogállamtisztelő és korrupcióellenes nemzet lennénk. Eleddig tizenhét előterjesztést sikerült produkálnunk, az ezekről megjelent szakmai bíráltok viszont azt sejtetik, hogy mindezeknek inkább lenne propaganda-értéke semmint valóságos változtatási szándéka. Majd meglátjuk mit hoz még az ősz, mindenesetre a kormány december közepéig kapott újabb haladékot arra, hogy bebizonyítsa szándékai komolyságát.
ZSPB.: Ezzel párhuzamosan továbbra is zajlik és őröl a kormányzati nagyüzem...
K. L.: Igen, most is. A mögöttünk hagyott héten például a napelemeket telepíteni szándékozókat lepték meg olyan döntéssel, amelynek következtében a közeljövőben aligha lesz érdemes magánszemélyeknek napelemeket telepíteniük. Illetve, lehet, csak a korábbiakhoz képest sokkal drágábban. Hasonló módon körültekintő és megalapozott döntés volt ez is, mint a katások kinyírása vagy a rezsiárak viselésének szabályai.
ZSPB.: Félve kérdezem: Jó hír nem is akadt?
K.L.: De…de akadt. Igaz, ennek értékét talán némileg csökkentheti, hogy kormányközeli intézet kutatási eredményeiről van szó. A magyarok soha ennyire nem voltak megelégedve a helyzetükkel, most mostanában. A felmérés az elmúlt két évben készült. A Covid, a munkahelyvesztések, és a cégbezárások árnyékába, majd a háború kitörését követően. A magyar nép valóban hősies lehet, legalábbis ezen adatok alapján. Ilyen körülmények között érzi magát igazán boldognak.
Nem csoda, ha Kövér László is a héten azt találta mondani: hogy a kontinensen Magyarország lenne a normalitás utolsó menedéke. Hát, persze. Minden európai nép szeretne a maga hazájában ekkora inflációt, ilyen mértékű árfolyamromlást látni. Tüntető tanárok és diákok ezreit az utcán látni, epekedve várni a következő nemzeti konzultáció megvilágító erejű útmutatására várva. Hogy is ne lennénk boldogok és megelégedettek.