Tíz második világháborús film, amit látnod kell
Ezeket nézd az új évben, ha kedveled a műfajt. Szubjektív lista.
Kelly hősei (Kelly’s Heroes, 1970)
Az egyik, ha nem a legvagányabb háborús film, amelyben fogták Clint Eastwoodot és egy rakás hollywoodi sztárt, adtak nekik egy-egy westernfilmes karaktert, egy baromi jól megírt forgatókönyvet, és berakták őket egy világháborús díszletbe. A film történelmileg természetesen nem túl hiteles, bár vannak igencsak jó harcjelenetek, viszont ami a vagányság mellett igazán egyedivé és ennek a listának a részévé teszi, az az, hogy fricskát mutat a ’60-as évek túlzottan is a hazafiasságra és hősiességre épülő trendjének. Persze, a főszereplők, ahogy a címben szerepel, valahol itt is legyőzhetetlen amerikai hősök, de a motivációjuk egyáltalán nem a hazafiasság vagy a nácik legyőzése, hanem az arany. Mindemellett pedig nem feledkezhetünk el az egyik legmenőbb betétdalról sem, amit háborús film kapott. Vagányságban csak a Quentin Tarantino által rendezett Becstelen brigantyk közelíti meg a Kelly hőseit, de nálam egy kicsit még ez is elmarad mögötte.
A zongorista (The Pianist, 2002)
Roman Polanski filmje az egyik legmegrázóbb, legmélyebb háborús mozi, ami nem a harcokra, hanem a polgári lakosság, azon belül is egy gettóban szenvedő zsidók túlélésért folytatott harcára és mindennapi életére világít rá megdöbbentően. Számomra a mozi igazi mondanivalója az volt, hogyan lehet még ilyen körülmények között is embernek maradni, és hogyan segíthet akár egy olyan, ilyen helyzetben jelentéktelenebbnek tűnő dolog, mint a zene a túlélésben. Polanski pedig mindvégig remekül egyensúlyoz azon a határon, hogy filmje nem válik giccsessé.
Az élet szép (La vita e bella, 1997)
Évekig kerülgettem ezt a filmet, valószínűleg azért, mert első hallásra nem gondoltam túl egyedinek a története alapján, és féltem attól, hogy az Oscar-eső miatti hatalmas elvárásaim után csalódni fogok. Végül csalódtam, de pozitív értelemben! Sokkal megrázóbb és mélyebb filmélményt kaptam, mint amit remélni mertem. Roberto Benigni olyan mesterien hozza a családjáért mindent megtevő kisembert, olyan humort csempész bele a legfájdalmasabb pillanatokba is, hogy azóta sincs egyetlen olyan film sem, amely hasonló történettel közel ilyen hatást el tudna érni. Maga az ötlet pedig, hogy a főhős a koncentrációs tábort úgy állítja be, mint egy tankért folytatott játékot, egyszerre megdöbbentő és zseniális húzás. A filmet egyszerre lehet végigsírni és végignevetni, ami nem sok alkotásnak sikerült.
Fordított kánon (Canone inverso, 2000)
A listánkon talán ez a legkevésbé ismert film, amelynek ugyan csak egy része játszódik a világháború alatt, mégis annak központi eleme. Ezen kívül azon ritka filmek közé tartozik, amelyek a ’68-as prágai tavasznak is szentelnek néhány képkockát, ami külön dicsérendő. A történetet nehéz pár mondatban összefoglalni, a főhős egy feltörekvő hegedűművész, akinek egyszerre kell szembenéznie a szerelemmel, a korábban nem ismert családi kötelékekkel, valamint a világháború és a koncentrációs táborok szörnyűségeivel. A meghatározó motívum ebben a filmben is a zene, amelyet mivel Ennio Morricone komponált, zseniális. A mozit egyértelműen ez viszi el a hátán, ez adja meg az alaphangulatát, hiszen a többi része, valljuk meg őszintén, sok esetben giccses lett, valamint a színészi játék sem több korrektnél.
A tengeralattjáró (Das Boot, 1981)
A Das Boot egyike volt az első olyan filmeknek, amelyek nem csak német oldalról mutatták be az eseményeket, hanem németek is készítették. A mozi végig rendkívül feszült, teljes mértékben a tengeri hadviselés bemutatására megy rá, szerencsére elhagyja a politikai hátteret. A német tengerészek ugyanolyan emberek, mint az amerikai filmekben a nyugati szövetségesek, ugyanúgy szenvednek, ugyanúgy vannak vágyaik, haláluk ugyanolyan sokkoló. Nem Hitlerért küzdenek, hanem a túlélésért. Azt a fajta klausztrofóbiás élményt pedig, ami harci helyzetben egy tengeralattjárón uralkodik, talán egyetlen hollywoodi mozi sem tudta még így visszaadni. Hasonló élményt nyújt a szintén német, 1993-as Sztálingrád is, amely végül azért maradt le a listáról, mert a Das Boot jóval korábban készült el.
A halál 50 órája (Battle of the Bulge, 1965)
A ’60-as évek futószalagon termelte ki magából az amerikai háborús mozikat, amelyek jórészt egy kaptafára készültek: a hős, legyőzhetetlen amerikai katonákra, akik hazafiasságtól fűtve győzik le a gonosz németeket vagy japánokat. Nem véletlenül, ezeknek a moziknak a többsége mára feledésbe merült, bár a kisebb magyar tévécsatornák elég sűrűn adnak le egyet-egyet hétvégenként. Ezekből a tucatfilmekből emelkedett ki A halál 50 órája, amely amellett, hogy igen részletesen és pontosan adta vissza az ardenneki csatát, egyszerre mutatta be a német és a szövetséges oldalt is, sőt, a film talán legemlékezetesebb pillanatai is (Panzerlied éneklése valamint a német sofőr pánikba esése a repülőgép hallatán) a németekhez kötődnek. Ebből a korszakból kiemelhető még A leghosszabb nap, valamint A nagy szökés is.
Ellenség a kapuknál (Enemy at the Gates, 2001)
Jean-Jacques Annaud mozija két okból különleges: a szovjet hadszínteret mutatja be, valamint két mesterlövész párharcát. Mindkét téma rendkívül egyedi, és jelen esetben a körítés nagy része is meghatározó. A Volgán való átkelés az egyik legmegrázóbb világháborús csatajelenet, amit vászonra vittek, míg a szovjet propagandagépezet és az e mögött megbúvó ördögi diktatúra bemutatási is jóra sikerült. A két mesterlövész párharca is kivételesen kiegyensúlyozott egy pontig (SPOILER!), bár azzal, hogy az Ed Harris alakította német mesterlövész végül megöli a mindkét féllel kapcsolatba kerülő kisfiút, végül túlzottan is egyértelművé tették, hogy ki az egyedüli gonosz a szemben álló felek közül.
Egy kis kiruccanás (La grande vadrouille, 1966)
Egy téma feldolgozásához az is hozzá tartozik, ha a kellő mértékkel, de viccet tudunk csinálni belőle. Ez alól nem vonható ki a második világháború sem, és az első nemzetközileg sikeres vígjátékot a franciák forgatták róla (Chaplin A diktátorát ne vegyük ide, hiszen az még a háború első szakaszában született, az igazi nagy pusztítás előtt). Az Egy kis kiruccanás olyan nagy nevekkel operál, mint Louis de Funes és Bourvil, akik igazából mindketten a megszokott karaktereiket hozzák (az alacsony, folyton idegeskedő ember, valamint az ügyetlenkedő átlagfickó), csak önhibájukon kívül bekerültek egy helyzetbe, amikor nekik kell lezuhant angol pilótákat kimenekíteniük a németek által megszállt Franciaországból. A főszereplők nem hősök, nem is akarnak azoknak tűnni, de rendkívül viccesek, ahogy a film is, amely természetesen mind a franciákkal, az angolokkal és a németekkel szemben a meglévő sztereotípiákra épít. Külön érdekesség, hogy egészen 1983-ig kellett várni, hogy Hollywood is kitermeljen magából valami hasonlót, amikor Mel Brooks megrendezte a Lenni vagy nem lenni mozit, amely bár összességében annyira nem jó, mint az Egy kis kiruccanás, de már hozzá mer nyúlni a zsidó és meleg viccekhez is.
Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan, 1998)
Ez az a film, amit talán az is legalább kétszer látott, aki nem szereti a háborús mozikat. Elvégre minden adott a sikerhez: epikus történet, hatalmas költségvetés, olyan sztárok, mint Tom Hanks és Matt Damon, valamint Hollywood egyik legnagyobb legendája, Steven Spielberg a rendezői székben. Talán éppen ezeknek köszönhetően a Ryan közlegény megmentése végeredményben egy nagyon jó, de legalább ennyire giccses film lett, ami időközben nagyon messzire sodródott a történelmi hitelességtől. Valahol ugyanaz a túlzott hősiesség és amerikai patriotizmus köszön belőle vissza, mint a ’60-as évek mozijaiból vagy a Dunkirkből csak brit megfelelővel. Ugyanakkor a film első része a normandiai partraszállással – már csak a hossza miatt is – még megrázóbb és életszerűbb lett, mint az Ellenség a kapuknál volgai jelenete. A háború pokol, és ezt nagyon jól érzékelteti Spielberg. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy 1998-ban elkészült még egy kiváló háborús dráma, Az őrület határán, amelyről azonban pont a Ryan közlegény megmentése irányította el a figyelmet.
A tizedes meg a többiek (1965)
A listáról természetesen nem maradhat ki a magyar filmgyártás sem, és hosszas töprengés után végül Keleti Márton klasszikusát választottam. Mondhatjuk, hogy humorban megelőztük ezzel a filmmel a franciákat és az amerikaiakat is, de sokkal több van ebben a műben, mint az olyan felejthetetlen jelenetek, mint az „oroszok már a spájzban vannak” és az Afrika térképén történő eligazítás vagy az olyan karakterek, mint Albert a lakáj. Nem vonatkoztathatunk el attól, hogy a film 1965-ben, tehát a kádári diktatúrában készült, amikor a hivatalos narratíva szerint Magyarország már nem volt ugyan nyíltan kimondva a nyolcmillió fasiszta országa, de Hitler utolsó csatlósa és háborús bűnös igen. Az pedig, hogy a főszereplő katonák egyszerű emberek voltak, nem mocskos nyilasok, még úgy is külön érdeme a filmnek, hogy Darvas Iván karakterén keresztül igen erős karikatúrát kap a becsületes magyar tiszt képe. Végül pedig egy legenda a filmről, amelyet én is csak hallottam, de semmilyen forrást nem találtam rá: állítólag a forgatás során használták az egyetlen Magyarországon fellelhető teljes, hibátlan, eredeti SS egyenruhát, amelyet aztán annak rendje és módja szerint el is loptak a filmgyárból.