Ismerjük azokat a sztálinista bolsevikokat, akik rájöttek, hogy ők nemzeti keresztények - interjú Dr. Vekerdy Tamással
Biztos vagyok benne, hogy a távolabbi jövő nem Putyiné, nem Erdoğané, nem Kazahsztáné, nem Azerbajdzsáné. Katasztrófa, hogy megint ott tartunk, ahol az 1930-as években, hogy sodródunk a későbbi biztos vesztesek felé – mondja Vekerdy Tamás pszichológus, író, a hazai oktatási rendszer egyik nagy kutatója. Lapunknak adott interjújában elmondja, hogyan tértünk vissza az oktatásban az 1950-es évek mintáihoz, és hogy miként irtották ki az iskolákból a szellemi élet alapfeltételeit. Beszélgettünk az egyik pillanatról a másikra, erőszakkal létrehozott KLIK-ről, a nagy egyházak felelősségéről, feladatairól, a Pancho Aréna VIP-páholyában szotyolázó főpapokról, a tanárhiányról, illetve arról is, milyen pozitív külföldi példákat lenne érdemes adaptálni a hazai viszonyokhoz igazítva.
Zsúrpubi: Néhány hónappal ezelőtt a következőt mondta: „A mai magyar oktatásban nincs koncepció. Gróf Klebelsberg Kunónak volt.” De biztosan nem ő volt az egyetlen, aki „tudott valamit”. Milyen nemes hagyományokat emelne ki címszavakban a magyar oktatás történetéből, amiket érdemes lenne visszahozni, és a mai kor követelményeinek megfelelően adaptálni?
Vekerdy Tamás: Legelőször Kodály Zoltán és Karácsony Sándor közös gondolata jut eszembe. Többször utaltak arra, hogy a XVI. században volt utoljára élő és az egész népet, nemzetet átható a magyar kultúra. Akkoriban a reformált egyházak, azaz a lutheránusok és a kálvinisták elkezdték kiküldeni fiataljaikat Hollandiába, Németországba és Angliába. Amint ezek a fiatalok megjöttek, hozták magukkal a friss európai kultúrát, például a héber, görög biblia filológiai feldolgozását. Addig a Vulgata volt csak, a Szent Jeromos által latinra fordított biblia. De hazahozták Descartes-ot is, tehát a legmodernebb európai gondolatokat, a humanizmus és a reneszánsz eszméit. A következő lépésben ezeket a fiatalokat a nagy alma materek, a többek között Nagyenyeden, Sárospatakon és Debrecenben található iskolák, leküldték az úgynevezett partikulákba, a pici falvakba. Gondoljuk meg, Károli Gáspár is egy kicsi falucskában alkotta meg zseniális bibliafordítását. Amikor a fiatalemberek visszamentek a falvakba, papok és tanítók lettek. Az iskolákban friss, európai tudással dolgoztak, a legmodernebb Európát vitték le a legkisebb falvakba is. Amikor egy-egy osztály felnőtt, és valakinek az ambíciója, a tudása és a képessége is megvolt, akkor ezekkel a fiatalemberekkel bement az alma materbe, majd ott továbbtanult.
A lényeg, hogy az egész népességet áthatotta ugyanaz a kultúra. Amint Kodály és Karácsony mondták, ez azóta széthasadt. Maradt egy XVI. századi kultúra a maga érvényes formáival (például Károli nyelve), illetve lett egy „magaskultúra” korszerű tartalommal, de „fordítás-nyelven”. Ezt a szakadékot csak a zsenik tudták áthidalni, egyszemélyes teljesítményként, Ady, Bartók és a többiek, de ez a nép egészét nem hatotta át.
Most ugorjunk egyet! A XIX. század végén és a XX. század elején a régi magyar tanítónéni még sokkal többet tudott arról, milyen egy kisgyerek. Amikor meg akarta tanítani a gyereket írni, azt mondta neki, hogy otthon vegyen elő a sparhelt alól újságpapírt, majd fogja akár marokra a legvastagabb piros vagy kék postairónt, és kerekítsen rajta! Óriásiban! És ma? Az alsó tagozatos füzetben a sorközt összehúztuk, sőt még két sort belehúztunk, mint a gyorsírófüzetbe, és ha „igazi” jó tanárok vagyunk, akkor tűhegyes HB-s ceruzát adunk a gyerek kezébe, hogy „ne piszkoljon”. Oda kell a gyereknek berakni a kis kampókat, csak „meg ne nőjön a sor vége felé”. De miért ne nőne meg? Eleve óriásinak kellene lennie! Jó néhány évvel ezelőtt elküldtem mindkét módszert a funkcionális anatómiai intézetbe - Üllői út és Lenhossék utca sarok - azzal a kéréssel, hogy aki a kéz beidegződésével foglalkozik, írja meg nekem, hogy melyik módszer a jó a kéz mozgásának fejlődése szempontjából. Az akkor még ott dolgozó kitűnő agykutató Hámori József – aki azóta volt az Akadémia alelnöke is – válaszában az állt, hogy: a régi tanítónéni zseniális volt, csak azt nem értjük, honnan tudta, mert a kéz fejlődését csak az 1960-as években kezdték kutatni. Akkor tudták ösztönösen és tapasztalatból, ma tudhatnánk a tudományból. De azt elfelejtettük, ezt pedig nem tanultuk meg. És a kettő között csináltunk egy olyan írástanítást, amelyik nem felel meg se a gyerek kezének, se a gyerek életkorának.
Még egy példa: a XX. század elején a 8 osztályos magyar gimnázium negyedik osztálya, ahova a 14-15 évesek jártak, volt a legkönnyebb. Szinte csak ismételtek, azt is megmondták, hogy miért. Mert a gyerek kamaszodik! Nem szabad megterhelni! Azóta sok vizsgálat igazolta, hogy ez mennyire így van, hogy a gyerek fiziológiás, élettani eredetű lustaságban szenved, hogy többet is kellene aludnia, mint korábban (különösen a lányoknak). És tegyük hozzá, minden szakmai nagykönyv szerint kamaszkorban a teljesítmény hanyatlik. Ezt is tudták régen tapasztalatból és ösztönösen, úgy látszik, mára tudhatnánk a tudományból. Itt is elfelejtettük a régit és nem tanultuk meg az újat és sikerült egy olyan rendszert kialakítanunk, hogy „hetedikben-nyolcadikban hozd kisfiam a maximumot, mert ezen múlik a továbbtanulásod!”.
Tulajdonképpen az első világháború után kezdődött a hanyatlás, az iskola ideológiai indoktrinációja, ami mindig roncsoló. Bár Klebersberg Kunónak nagyszerű intézkedései is voltak. És ha már itt tartunk: mindenben épp az ellenkezőjét mondta annak, ami ma van, holott a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, a KLIK-et róla nevezték el a család tiltakozása ellenére. Klebersberg Kunó nem csökkentette az egyetemi férőhelyek számát, hanem növelte, három új egyetemet alapított, a pécsit, a szegedit és a debrecenit (ahol addig csak jogi akadémia volt). Nem csökkentette a gimnáziumi férőhelyek számát, hanem növelte, a reáliskola is adott érettségit, de ezzel csak műszaki pályára lehetett menni. Ezzel szemben a klasszikus gimnázium, amely görögöt és latint tanított, olyan érettségit adott, amelyik bárhova érvényes volt. Viszont ide csak „úri gyerekek” mentek, mehettek a hagyományok miatt is, mire Klebersberg azt mondta, csináljunk egy olyan iskolát, ahol görög és latin helyett két modern idegen nyelvet lehet tanulni, és ennek az érettségije is nyitott, mindenhová érvényes. Kevesen tudják, hogy a nyolcosztályos általános iskolát is Klebersberg Kunó „találta ki”. Azt mondta, tűrhetetlen, hogy négy, illetve hat elemi után polgári iskolába vagy tanonciskolába mennek a gyerekek, ami fölfele zárt, ahonnan nem lehet továbbtanulni. Mindenki számára nyitott iskola kell. És nézzük meg azokat az iskolákat, amiket ő építtetett: széles folyosók, lekerített sarkok, lekerekített lépcsőfokok, mert a gyerekek rohannak és ha elesnek, ne törjék be mindjárt a fejüket. Később, az ’50-es évek után olyan iskolákat építettek, ahol a folyosókon spóroltak, így aztán a szűk folyosókon a falak élei, sarkai hamar lekoptak. Az első festésnél a szelídebb iskolák faborítást tettek az élekre, hogy védjék őket, a szigorúbb iskolák vasborítást. Így ha a gyerek elesett, nagy valószínűséggel betörte a fejét. És ha már az ’50-es évekről beszélünk: ma mindenben ezt a mintát követjük! Régen is volt napközi Magyarországon, de ez a nyomorenyhítő akció része volt és a gyerekek kilenc ezreléke volt napközis.
Rákosi Mátyás rendelte el – szovjet mintára –, hogy „mindenki legyen napközis, a gyerek lehetőleg legyen egész nap az iskolában”, ne legyen kitéve a „kettős nevelésnek”, hogy otthon mást hall, mint amit az iskolában hazudnak neki. Az iskolákat államosították, egyetlen tankönyv volt, egyetlen tanterv. Mutatóba hagytak meg egy-két egyházi iskolát. Központi irányítás. Ez mind-mind az ’50-es éveket idézi.
ZSPB.: Akkor mondhatjuk, hogy az imént felsorolt problémák ott vannak a top 5 legártalmasabb intézkedés között, amit a 2010 óta regnáló Fidesz-KDNP kormány hozott az oktatás területén?
V.T.: Elvették az iskolák autonómiáját, ez a legártalmasabb, de több eleme van. Elvették a fenntartó önkormányzat autonómiáját. Központi parancsra cselekszik. Elvették az igazgató autonómiáját, aki korábban a munkáltató volt és szuverén módon dönthetett számtalan kérdésben. Elvették a tanár autonómiáját, aki eldönthette, milyen módszerrel és milyen tankönyvből tanít. Autonómia nélkül szellemi élet nincs. Az iskolából, ami természetesen a szellemi élet része, kiirtották a szellemi élet alapfeltételeit.
ZSPB.: Térjünk vissza egy kicsit a NER lényegét jól tükröző KLIK-hez! Mit gondol, ez a fajta alapvető strukturális átalakítás jó eredményeket is hozhatott volna, vagy eleve kudarcra ítélt egy ilyen gigantikus méretű, központosított szervezet a XXI. században?
V.T.: A nagy multik már évtizedek óta tudják, hogy le kell osztani a szuverenitást és az autonómiát is, mert nem fog jól működni egy olyan egység, ahol mindent „a központ” és egy „még magasabb központ” dönt el. Az vált be, hogy le kell adni jogosultságokat. Ezt nevezik úgy, hogy delegálni. A helyben lévők oldják meg, intézzék el a feladatokat. Ehhez persze bizalom kell. Bizalom nélkül nem működik a társadalom, de semmilyen társaság sem. Negyvenhat éve mérik a világ országainak „boldogságát” és majdnem mindig a dánok állnak az első helyen (2015-ben például a másodikra szorultak Norvégia mögött). Arra a kérdésre, hogy miért érzik jól magukat a dánok és a dán gyerekek a bőrükben, az a válasz született, hogy ennek a legfontosabb eleme a bizalom és a játékosság. A gyerek megbízhat a szüleiben és a tanáraiban, nem fognak neki hazudni – „az ő érdekében” sem – és meg fogják őt védeni, ha nehéz helyzetbe kerül, nem azonosítják őt a helytelen cselekedetével, hanem támogatják továbbra is a személyisége kibontakozását.
ZSPB.: Maradjunk még egy pillanatra a KLIK-nél, hiszen létrehozása óta nem egy szakember és oktatáspolitikus megfogalmazta már, hogy óriási hiba volt erőszakkal megfosztani az iskolákat az autonómiájuktól! Ön is osztja ezt az álláspontot. Ugyanakkor felteszem, azokra az önkormányzatokra ráerőszakolni az autonómiát, amelyek megfelelő forrás hiányában nem képesek, vagy egész egyszerűen nem akarnak iskolát fenntartani, szintén hiba lenne. Mi lehetne a megoldás?
V.T.: A kérdés abszolút helyes és jogos, mert ez volt a központosítás hivatalos indoka, mármint, hogy az önkormányzatok nem képesek egyformán az oktatási intézményeiket fenntartani. A megoldás helyességét az bizonyítaná, ha ma sokkal jobb lenne a helyzet. De nem az. Nem virágzanak az iskolák Szabolcsban, Borsodban és Szatmárban, sem építészeti szempontból, sem pedig a tanerő tekintetében. Viszont egy csomó jó iskolától elvették az önkormányzatát, amelyik őt támogatta, és lehet, hogy stikában még ma is támogatja. De az önkormányzatoktól is elvették a pénzüket. Térjünk vissza oda, hogy az önkormányzatoknak autonómiájuk kellene, hogy legyen. A gazdag önkormányzatok fenn tudják tartani az iskoláikat, rendben. Az államnak pontosan az a feladata, hogy ahol ez nem megy, ott is éppen olyan jó minőségű iskolákat működtessen. Ez az állam feladata, csak nem teszi. Finnországban a lappok – a számik – földjén ugyanolyan jó iskolák működnek, mint Helsinkiben. Ez a finnek által elért sikerek egyik titka. De ki költ ma a központi kormányzatból Szabolcsra, Borsodra és Szatmárra ebben az értelemben? Ezeken a vidékeken a legnagyobb a szegénység. Nem siránkozni kellene, hanem oda kellene menniük a nagyegyházaknak is és telepíteni kezdetben akár veszteséget termelő üzemeket. Lehetne ilyen programokat indítani. Nem nagyon törődnek ezzel. A kisegyházak azok, amelyek odamennek, viszont tőlük meg elveszik az egyházi státuszt, ami példátlan.
ZSPB.: Az előbb említette, hogy az oktatásban visszatértek az ’50-es évek. Más interjúkban még ennél is erősebb kifejezéseket használt, például azt mondta, hogy „alattvalóképzés” folyik itthon. Kifejtené?
V.T.: Az ideológiai indoktrináció az, ami tönkreteszi az iskolákat. Ez a folyamat már az első világháború után elkezdődött, és teljesen elszabadult az 1950-es években. Ekkor teljes gőzzel erőltették az ideológiai fejtágítást az iskolákban az egyes tantárgyak tanítása során is. Ennek semmiféle helye nem lenne az iskolákban, ma mégis ide tértünk vissza.
Egy központi ideológiát erőltetünk, hogy mindenki ugyanazt gondolja mindenről. Ez pedig óhatatlanul tönkreteszi az iskolákat, a tanárokat és a gyerekeket egyaránt, bár az ember ellenálló természetű biológiai lény. Közben pedig óriási a tanárhiány. Nemcsak az őrült intézkedés következtében, ami azt mondja, hogy ha nyugdíjas vagy, akkor csak abban esetben jöhetsz vissza tanítani, ha egy kérelmet nyújtasz be (amit nem mindig engedélyeztek), illetve, ha lemondasz a nyugdíjadról. Úgy érzem, valaki megbolondult, hogy ebben a helyzetben ilyen szabályokat talált ki.
Pont ez ellenkezőjét kellene tenni. Vissza kellene csábítani a nyugdíjas tanárokat, mert nincs tanár! Ha jól tudom, nagyjából 4000 tanár hiányzik e tanév kezdetén a rendszerből. De a másik fő baj, hogy megindult a pályaelhagyás nagy hulláma. Miért? Mert nem szeretik az emberek, a tanárok különösen nem, ha állandóan parancsolgatnak nekik, és állandóan meg akarják mondani, hogy miről mit kell gondolniuk, és azt hogyan kell végrehajtaniuk.
Újra Finnországot hozom példaként. Ott nagyon nehéz bejutni tanárnak, nem úgy, mint nálunk, hogy akinek a legalacsonyabb a pontszáma, az megy tanítóképzőre. Ott a pályának nagy a presztízse, a kezdőfizetés úgyszólván megegyezik azzal, amit a versenyszféra kínál kezdőfizetésként. Náluk a tanári pálya a szellemi szabadfoglalkozásúak közé tartozik, mint amilyen az ügyvéd, az orvos vagy az építész. Miért? Mert ha valaki sikerrel elvégezte a képzését, akkor utána „azt csinál, amit akar”. A képzés ugyanis erősen gyakorlat-orientált, az ellenőrzés is, így időben kiderül, hogy az illető valóban tud-e a gyerekekkel bánni. A YouTube-on megtalálható egy videó, amiben egy dán származású amerikai szakember elmegy Finnországba, hogy kiderítse, mi a finnek sikerének titka. Egyik alkalommal egy matektanár szólal meg, akit arról kérdez, hogy mi a célja matektanárként. Mire a tanár azt feleli, hogy az ő legfőbb célja, hogy a gyerekek az óráin jól érezzék magukat, hogy örüljenek és boldogok legyenek. A riporter hitetlenkedve kérdezi, hogy tényleg ez a célja matektanárként? Mire a válasz: igen! Erről eszembe jut egy matektanárnő levele, aki Miskolcról írt nekem. A levélben az állt, hogy ő máig szerelmese a magasabb matematikának, ugyanakkor nem tudja megérteni, miért kell a gyerekek tömegét számukra értelmetlen, érthetetlen, soha nem használható hülyeségekkel gyötörni matematikából. Ha valakit ez a terület mélyebben érdekel, akkor ott a fakultáció... Ő viszont a gyerekek többségének hadd tanítsa a matekot játékosan, megmutatva annak szépségeit is. Lehetne olyasmit tanítani, amit érdeklődve hallgatnának a tanulók, szemben a jelenlegi ostoba tananyaggal, ami nem jó egyébre, mint hogy elriassza őket nemcsak a matematikától, hanem rosszabb esetben még magától a tanulástól is.
És még valami: 1996-97-ben kimutatták agykutatók, hogy öröm nélkül nincs hatékony tanulás! Öröm és élmény, ezek a hatékony tanulás kulcsszavai.
Szóval a tanári pálya szabad szellemiséget igényel, és úgy általánosságban az emberek, a kiképzett értelmiség tagjai pedig különösen, jobban szeretik a szabad pályákat. Nem szeretik, ha mindent nagyon meg akarnak nekik mondani, sőt megparancsolni.
ZSPB.: A központi akarat, ami uralkodik, Ön szerint tudatosan formálja ilyenné ezt a rendszert, vagy némileg a dilettantizmus miatt is lett ilyen? Évek óta nincs oktatási miniszter sem.
V.T.: Annak eldöntése, hogy ez így legyen, abszolút tudatos. A kivitelezés természetesen ordít a nem szándékos vagy tudatos, de akkor is gyermekellenes dilettantizmustól. Minden abba az egy irányba mutat, hogy a központi akarat végre legyen hajtva.
ZSPB.: A pályaelhagyás viszont nemcsak erre vezethető vissza, hanem arra is, hogy a gyerekek mellett a tanárok is túlterheltek. Az utóbbi évek minősítési rendszere sem tett túl jót, gondolom.
V.T.: Totál túlterheltek. Az Ön által említett divatok évek, sőt évtizedek óta söpörnek végig a magyar pedagógiai életen. Például, 2000 körül, az első Fidesz-kormány idején vált nagy divattá a minőségbiztosítás. Győr felé autóztam éppen, amikor a rádióm automatikusan átváltott az egyik helyi adóra. Egy riporter éppen a helyi óvodában járt, ahol gyerekekkel beszélgetett. Azt kérdezte tőlük, miért van az, hogy már két hete csak a dadusok vannak velük, mire egy kisfiú – szinte látta az ember a lelki szemeivel, amint kipenderül a mikrofon elé – azt válaszolta: mert az óvónénik a minőségünket biztosítják! Ugyanis az óvónők éppen méregdrága minőségbiztosítási tanfolyamokon vettek részt Győrben… Én ingyen is szívesen megmondtam volna, hogyan lehet egy óvodában a minőséget biztosítani. Hétvégén leülünk mindnyájan együtt, amikor az óvodát már bezártuk, a konyhások is ott ülnek velünk, ha olyan szerencsénk van, hogy van még konyha az óvodában, és mindnyájan együtt megnézzük, mit sikerült megvalósítanunk abból, amit erre az évre terveztünk és mit nem. És azt miért nem? Rosszul terveztük, vagy meg kellett volna csinálni, de elmaradt? És ehhez képest jövőre mivel fogunk próbálkozni?
További probléma, hogy hatalmas pénzt vettek ki a közoktatásból és a felsőoktatásból is. Milliárdokat. Ez természetesen meg is látszik. Holott gróf Széchenyi Istvánnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy kiművelt emberfők nélkül nincs egészséges nemzet. Nemzetrontás az oktatásból kivenni a pénzt vagy az egészségügyből, ami a nemzet fizikai állapotának minőségét dönti el a jövőre nézve, de ugyanez igaz a szociális ágazatra, ami a nemzet homogenitásának biztosításához nélkülözhetetlen.
Erről a három területről nem kivenni kellene, hanem éppen hogy betenni a pénzt, persze a megfelelő stratégia gondos kimunkálása után. Hiába építünk stadionokat és lőtereket, az imént felsorolt problémákat az nem oldja meg. Nem értem, mire jó ez a sok stadion, hacsak nem arra, mint egy barátom mondja, hogy ezekbe lehet majd deportálni embereket, illetve koncentrációs táborokként használni őket. (Van ilyen amerikai film is, ami erről szól.)
A lényeg, hogy ezekbe a rendszerekbe forrásokat kellene tenni, persze nem úgy, hogy feneketlen zsákként elnyeljék a pénzt. Egyrészt meg kellene reformálni ezeket a rendszereket. Másrészt, nem kell irtózatosan sok pénz a közoktatásba, mert egy bizonyos szinten felül hiába teszünk bele még többet, attól nem lesz jobb. De egy bizonyos szintig szükség van a pénzre. És a pénz mellé oda kell tenni a megfelelő intézkedéseket. Konszenzus kellene. Lehetetlen dolog, hogy ebből a kérdésből is négy évente politikai téma legyen. A finn iskolarendszer azért 30-40 évet beledobott abba, hogy olyan legyen, amilyen. Kivették a politikai csatározások mezejéről az iskolaügyet, és egymást ölve végül konszenzusra jutottak. És bár akkor még nagyon szegények voltak, nagy pénzt tettek egyrészt a kutatásokba, megnézték az egész világon a különböző oktatási rendszereket, másrészt magába az iskolába nyomtak sok pénzt, szegényen! Így lettek aztán gazdagok is, mert ez visszatérül!
ZSPB.: Éppen ennek kapcsán szeretném felvetni, hogy valamennyi ellenzéki párt azt mondja, főleg a választások előtt, hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor majd a jelenleginél kétszer, akár háromszor ennyi pénzt is bele fognak tenni a köz- és felsőoktatásba, például a stadionépítés helyett. De egy nem hatékonyan működő rendszer fekete lyukként úgyis elnyelné az összes pénzt. A források koncepció nélkül nem oldanának meg semmit.
V.T.: Ez pontosan így van. Kétségbeejtő, hogy a hivatalos statisztikák szerint is több mint 200 ezer, de valójában, a fekete és a szürke világot is vizsgáló kutatások szerint 500-600 ezer kitűnő képességű, vállalkozó szellemű fiatal van már kint külföldön, mert nem tudott itt maradni. Pedig közülük nagyon sokan – személyesen sok ilyen fiatalt ismerek én is – azt mondták, hogy legszívesebben itt élnének. Hirtelen Heltai Jenő jut eszembe, nagyszerű író és költő a XX. század elejéről. (Ő a mozi szó kitalálója is.) Amikor a zsidótörvények kijöttek, nagyon meglepődött, mert ő mindig is azt hitte, hogy ő magyar író, költő és újságíró, de ekkor vállalta zsidóságát, illetve ami azzal járt. Akkor ezt mondták neki a rajongói: „Jenő bácsi, mi elviszünk téged oda, ahol élni szeretnél, és adunk pénzt is. Hol szeretnél élni?” Mire Heltai válasza az volt, hogy: „Én itt, ha hagynák.” Ez ma is érvényes sok fiatalra. Szeretnének itt élni, ha hagynák. De nem hagyják. Mert ez a szisztéma üldözi azt a két dolgot, ami a Szilícium-völgytől Japánig a kutatók szerint a következő 60-150 évet meg fogja határozni. Mi ez a két tulajdonság? A kreativitás és a kritikai érzék.
A kritikai érzék a mai magyar iskolában szemtelenségnek számít, Magyarországon pedig „ellenzékiségnek”. Úgy tudják mondani ezt a szót, mintha valami bűn lenne. Még egy ilyen bélyeg, amikor valaki fejéhez vágják, hogy „ezt politikai okból mondja”. Hát basszus! Miért ne mondaná politikai okból? Ez egy bűnös dolog? Politikai okból csak a kormány mondhat valamit, aki mindent politikai okból mond?
De visszatérve a kritikai érzékre és a kreativitásra. Ezt a kettőt nem bírja a jelenlegi magyar iskola. Már rég nem bírja. Zárjel: porosz iskola Németországban ma már nincs! Porosz iskola Magyarországon van, Romániában van, Oroszországban van. Ide csatlakozunk büszkén ahelyett, hogy rendes, demokratikus iskolát csinálnánk. Eszembe jut Mérei Ferenc, a magyar pszichológia nagy öregje, aki azt mondta, hogy egy iskolarendszer vagy intézményközpontú, vagy gyerekközpontú, amilyen a demokráciák iskolarendszere, vagy legalább próbál az lenni, vagyis azt nézi, milyen a gyerek, vagy mikor milyen a gyerek, hogy lehet őt leghatékonyabban bevezetni a világba, megismertetni a világ és az ember nyilvánvaló titkaival, ahogyan Goethe mondja. A diktatúrák és az autoriter rendszerek pedig azt mondják, hogy az intézmény a fontos, a tanterv. Majd mi megmondjuk, milyenné kell válnod. Tulajdonképpen ez a nevelés két nagy paradigmája, ahol az első paradigma: legyél, aki vagy. Én ahhoz foglak téged hozzásegíteni. Nem tudom, hogy ki vagy. „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény.” – mondja Ady Endre a Szeretném, ha szeretnének című kötete mottóversében. Zseniális, és minden gyerek elmondhatná magáról. Tehát az első paradigma: legyél, aki vagy. Jól táncolsz? Segítek! Zseniális vagy matematikából? Segítelek! Bármilyen hihetetlennek hangzik, egyforma értékű a két dolog. Te remekül szerelsz motorokat? Segíteni foglak! A másik paradigma: legyél, akivé én akarlak tenni. Ez az örök lázadások, és az még a jobbik eset, vagy a megtöretések nevelési paradigmája, aminek agresszió és depresszió a következménye. A magyar paradigma sajnos pillanatnyilag zömmel ez: legyél, akivé én akarlak tenni. Pokol!
Tegyük ehhez hozzá, hogy a XX. században, ahol rettenetes rendszerek voltak, fasizmus, bolsevizmus, ott is mind a kettő azt mondta, hogy „legyél, akivé én akarlak tenni”. Nem fontos, hogy te ki vagy, nem fontos a személyiséged, az egyéniséged. Te német vagy, te árja vagy, te párttag vagy, te proletár vagy, te bolsevik vagy, te satöbbi vagy. Úgy tűnt, hogy ez egy remek dolog, ezek az úgynevezett kollektivista, autoriter diktatúrák, elfoglalták a világot. Hitler lerohanta Európát, kivéve a semlegeseket és Angliát, Sztálin elfoglalta a világ egyötödét. De, és itt jön a népmesei igazság: az egész XX. században minden meleg és hideg világháborút a tétova, folyton válsággal küzdő, individualista demokráciák nyertek meg. Mindig úgy tűnt, hogy végük, de nem volt végük! Természetesen több mint száz éve hallgatjuk, hogy a demokráciának vége, a parlamentarizmusnak vége, a liberalizmusnak vége. Ezt mondta Hitler és Sztálin is, gyűlölték mindezt, de mégsem lett vége. A demokrácia mindig olyan, mintha már nem is létezne, mindig tele van bajokkal, válságokkal. Az individualizmusából, ami lehetővé teszi, hogy az légy, aki vagy, sokszor egoizmus lesz, önzés, nárcizmus, de ezt meg is írják önmagukról. Szóval a felszínen vannak a bajok, és ez egy rendkívül fontos dolog. Azért nyernek mindig az individualista demokráciák végül, mert lehetővé teszik az individuum kibontakozását, és az individuumban óriási erők vannak. A kreativitás és a kritikai érzék pont a szabadon kibontakozó individuumból bukkan elő.
ZSPB.: Hiába kiáltják ma is, hogy a liberalizmus halott, elavult, más irányba kell menni, az mindig létezett, létezik és létezni is fog?
V.T.: Biztos vagyok benne, hogy a távolabbi jövő nem Putyiné, nem, Erdoğané, nem Kazahsztáné, nem Azerbajdzsáné. Katasztrófa, hogy megint ott tartunk, ahol az 1930-as években, hogy sodródunk a későbbi biztos vesztesek felé.
ZSPB.: Még akkor is, ha most azt mondják, ez az út a járható, hiszen a „Nyugat halott”?
V.T.: Mindig is ezt mondták. Igen, mindig van baj Nyugaton, mégis valamiért mindenki oda akar menni, mindenki olyan akar lenni. A régi kérdés: hány ember lépte át a határt a vasfüggönyön keresztül keletről nyugatra, és hány nyugatról keletre, miközben mi itt azt hirdettük, hogy miénk a jövő, pillanatokon belül utolérjük és lehagyjuk Amerikát. Na és mi történt? Eltelt öt év, és nem hagytuk le Amerikát. Volt egy ilyen vicc, hogy miért nem hagytuk le? Hát azért, hogy ne lássák, hogy kilóg a fenekünk a nadrágból.
Zárjel: legújabb rendelkezés, hogy csak az lehet állami alkalmazott – mindegy, mennyire zseniális és nagyszerű jogász vagy bármi más, és hiába végez a jogon –, aki az úgynevezett „közszolgálati” egyetemen szerez diplomát, ahol az ideológiai képzés egyértelműen biztosított. Erre a célra hozták létre, mert a jogi kart és a közgázt megbízhatatlannak minősítették. Mindenki megbízhatatlan, hiába ültették be oda a pártkatona kancellárokat, akik elképesztően rongálják tovább a szuverenitást és az autonómiát, még így is megbízhatatlanok. Ez pont olyan, mint a „foxi maxi”, amikor előírták, hogy el kellett végezni a Marxista Egyetemet, mert az innen kikerülő emberek remekül tudtak alkalmazkodni, és a rendszer hű katonái lettek. De – és mondhatnám, hogy csodák csodája, pedig egyáltalán nem csoda – ha a rendszer fordul 180 fokban, megint csak ők lesznek a hű katonák! Ez egy embertípus.
Nem akarok neveket mondani, de mindnyájan jól ismerjük azokat a sztálinista bolsevikokat, akik rájöttek a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején, hogy ők tulajdonképpen nemzeti keresztények. És ez a két szó ebben a kontextusban egyáltalán nem jelenti azt, amit mond. Aki ehhez csatlakozik, sem nem nemzeti, sem nem keresztény. De nekik mindegy, ők beszippantották ezt a szlogent, és hű sztálinista bolsevikokból mostanra hű nemzeti keresztények lettek.
ZSPB.: Ha pedig jön egy következő rendszer, akkor majd ahhoz fognak idomulni.
V.T.: Pontosan. Illetve akkor, ha az a rendszer eléggé autoriter. Mert a nem autoriter rendszer kiveti magából ezeket a katonákat és komisszárokat. Erről Levin és munkatársai nagy kutatásokat végeztek. Ezekből kiderül, hogy a demokráciákban a tárgyi érdeklődés a fontos és a tárgyiasuló eredmény. Az autoriter rendszerekben viszont mindig a személyes kapcsolat a döntő. Teljesen lényegtelen, hogy valaki jó szakember vagy nem. És éppen ezért omlanak össze ezek a rendszerek törvényszerűen. Nem a tárgyi kapcsolatra koncentrálnak. Emellett, hogy mennyi baj van a mai Nyugaton is, az egy másik kérdés.
ZSPB.: Jó is, hogy szóba hozta a nemzeti és keresztény jelzőket. Nemrégiben jelent meg a Magyar Közlönyben a kormány lőtérprogramjának első konkrét intézkedése: idén és jövőre összesen negyven lőteret építenek fel 17 milliárdból. Miért erőltetik a „hazafias nevelésnek” ezt a formáját? Vagy az egész csak propaganda lenne és pénzosztogatás a haveroknak?
V.T.: Jaj! Erről az jut eszembe vigasztalásként, hogy – már bocsánat – rettenetesen beszartak a komcsik, hogy én is ezt mondjam, bár utálom, amikor rájöttek, hogy a fiatalok nagy tömegeit képezték ki a „Munkára, harcra!” mozgalomban a lőfegyverek használatára. Ez pedig ’56-ban katasztrofálisan érintette őket, úgyhogy akkor ezt gyorsan abbahagyták.
ZSPB.: Nem akarnék viccelődni ezzel, de mondhatjuk, hogy rosszul sült el a dolog.
V.T.: Úgy van. Állandóan a harc volt a mánia, például békeharc. A hülyeségben ezek a rendszerek teljesen egyformák. Szóval amit mondott, az mind benne van ebben a lőtérprogramban. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy a nagy názáreti rabbi – én így nevezem Jézust, hiszen ő egy zsidó rabbi volt, tudója a törvénynek, amelyeket azután meghaladott – rettenetesen csodálkozna, amikor azt látná, hogy az első világháborúban mindkét oldalon hogyan áldják meg a zászlókat a keresztény egyházak, hogy azután a jó keresztények jól egymásnak essenek, és elkezdjék öldösni egymást. Semmi köze nem volt ennek a kereszténységhez, az evangéliumokhoz, a názáreti rabbi tanításaihoz. Szerintem a biblikus hagyományt, a tanítások mélységét mind a mai napig nem értjük igazán. Amit szájukra vesznek a hatalom képviselői, az valami egészen más.
Csak egyetlen dolgot hadd emeljek ki. „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak az Isten országába bejutni.” Tessék? Na most a tevének nem könnyű átmenni a tű fokán. Valami tehát nem stimmel ezzel a gazdagsággal és a gazdagodással. Az evangéliumok szerint a pénz és a hatalom sátáni eredetűek. Jézust is megkísértik ezek a sötét erők a sivatagban, de ő így szól: „Távozz tőlem, Sátán!”
Ma viszont mindent a pénz és a hatalom mozgat. Ha tényleg az evangéliumok jegyében cselekednénk, azt mondanánk ezekre, hogy sátáni hatalom és sátáni gazdagodás. De nem állunk az evangéliumok jegyében. Messze elkerüljük őket. Támogatjuk viszont a nagyegyházakat, a jeles főpapok jönnek szotyolázni a VIP páholyba a Pancho Arénába. Ugyanennek az egyháznak a jeles főpapjai anno simán aláírták a zsidótörvényeket. Tessék? Zsidótörvény? Talán a názáreti nem zsidó volt? A Szűzanya nem zsidó volt? A 12 apostol nem zsidó volt? Pál apostol nem zsidó volt? A négy evangélista közül három nem zsidó volt, egy pedig görög, Lukács?
És még egy dolgot hadd említsek meg: az embereket masszaként nézni, nem pedig individuumként, az mindig, törvényszerűen a gyilkossághoz vezet. Ha azt mondom: zsidó, ki fogom irtani, nem ember, hanem zsidó. Vagy ha Romániában vagyok vasgárdista, azt mondom: magyar, ki kell irtani. Teljesen lényegtelen, milyen magyar, mit csinált, mennyire volt jóban a románokkal. Tömegben tekinteni az embert gyilkos gondolat. Azt mondom: migráns, ami nincs, hiszen ez egy nagyon is disztingvált tömeg, sokféle ember van benne: asszonyok, gyerekek, férfiak. Biztos vannak közöttük terroristák is, bár miért kellene a terroristának migránsként bejönnie egy fárasztó, hosszú utat bejárva, amikor ezrével áll rendelkezésére a hamis dokumentum, amivel simán beutazhatja a világot, sőt, a jogszerű út is, hiszen már ott született, ahová most gyilkolni megy, állampolgár… De tömegként tekinteni ezekre az emberekre, gyűlöletet kelteni ellenük, az nagyon jó minden választás előtt. Minden választási guru tudja, hogy ki kell pécézni egy népcsoportot, egy kisebbséget, egy embert, gyűlöletet kell ellene kelteni, és akkor te vagy a Jani! Te majd megvéded az embereket ettől. Miért van ez így? Azért, mert létezni tulajdonképpen szorongást kelt, amit Babits Mihály így fogalmazott meg: „a Lét kitettje szenvedi iszonyú kényszerét”. Mindnyájan mélyről szorongunk. Nincs formája ennek, tehát nem tudatos, hogy ettől félek. A politikai manipulátor azt mondja, hogy ha bizonytalanul érzed magad az életben, megmondom, hogy miért. Mert a magyar, mert a zsidó, mert a buzi, mert a cigány, mert a néger, sőt, mert a fehér, mondták a Fekete Párducok, a radikális fekete polgárjogi mozgalom tagjai az Amerikai Egyesült Államokban az 1960-as években. Ez egy óriási erőt szabadít fel a tudattalanból. Ha ezzel manipulatív módon élek, azzal szétroncsolom a személyiséget, elérem az őshüllői agyat, ami óriási agressziós erőket tartalmaz.
Na most, vegyünk egy kis magyar falut. Egy lánytól hallottam, aki a Kétfarkú Kutya Párt aktivistájaként plakátot ragasztott a faluban, mire odament hozzá egy néni: „Mit csinál, aranyoskám? Hát jönnek a migránsok! Nem fél, hogy megerőszakolják?” A néni a büdös életben soha egy migránst nem látott. És még hosszan lehetne sorolni a példákat. A lényeg, hogy a gyűlöletkeltés, akárki ellen irányul, simán átmegy! Megmérgezi egy nép lelkét. Lásd Hitler és a németek.
Csak az új generáció, a ’60-as években néz és fordul szembe azzal, ami történt. Mit csináltatok?! Mi történt?! Ekkor jön a nagy német szembenézés, amit nagyszerű módon hajtottak végre. De ez egy életveszélyes játék. Nemcsak azoknak, akiket megölnek, hanem annak is, aki öl.
ZSPB.: Ehhez dehumanizálni kell előbb a tömegként kezelt áldozatokat...
V.T.: Így van, ennek rendkívül nagy szakirodalma is van. Több fázison kell átmenni ahhoz, hogy rá tudjak venni egy társadalmat, hogy bizonyos csoportok megsemmisítésében részt vegyen. Először is férgeknek, patkányoknak kell őket nevezni, majd ezt folyamatosan ismételgetni. Nem lehet őket hatékonyan megölni, ha előbb nincsenek dehumanizálva.
ZSPB.: Ebbe az irányba mutat a „migráns” szó használata is a „menekült” helyett, mert az utóbbi empátiát keltene, míg a migráns szó idegen szó, amit a magyarok nagy része nem is ismert korábban.
V.T.: Egyetértek.
ZSPB.: Önt hallgatva felmerült bennem, vajon felkérik-e a hatalmon lévők, hogy adjon tanácsokat az oktatási rendszer javítása érdekében. És ha igen, akkor elmondja, majd abból végül nem lesz semmi?
V.T.: Ez utóbbi. Több kormány is megkérdezte a véleményemet, amit el is mondtam, sőt, belegondolva minden kormányzat alatt volt erre lehetőségem. Meg is köszönték, rokonszenveztek, támogatták is az elképzeléseimet, de különböző okokból egészében nem ment át. Félreértés ne essék, nem csak én mondom ezeket. Nagyszerű kollégáim vannak az iskolavezetőktől kezdve az egyetemekig, akik ugyanezt mondják, de ezekre sem hallgatnak. Már 1989-től 2010-ig is sokat óbégattunk, hogy milyen rossz a magyar iskolarendszer, mert az is volt, de ma úgy látjuk, hogy az egy aranykor volt! Akkoriban rengeteg jó kezdeményezés jött be és rengeteg alternatíva indult el. Alapítványi és más magánkezdeményezéssel, illetve önkormányzati iskolákon belül egyaránt. Új módszerek jöttek be: projekt módszer, téma hét, a végtelenségig lehetne sorolni. Ma is működnek még ilyen iskolák, bár kevés és egyre nehezebb körülmények között, holott az egyetlen út ez volna. A sokszínűség az iskolában.
ZSPB.: Ezek ma már csak a szabadság kis szigetei?
V.T.: Sajnos, igen. Egyetlen egy megkeresést kaptam a mai oktatási kormányzattól. Palkovics államtitkár úr titkárságától kaptam egyszer egy e-mail üzenetet, hogy ekkor meg ekkor menjek be hozzájuk. Én rögtön visszaírtam, hogy akkor nem leszek Budapesten, de megjelöltem öt másik időpontot, hogy azok közül bármikor nagyon szívesen. Erre semmiféle válasz nem érkezett. Valószínűleg ekkor lehetett az Oktatási Kerekasztal első gyűlése, ahova egy csomó oda nem való, de a kormányhoz hű szereplőt meghívtak. Utólag azt gondolom, én is oda voltam hivatalos.
Zárójel: még az Oktatási Kerekasztal is tett egész jó javaslatokat, amiket természetesen nem fogadtak el. A sajátjaik véleményét is figyelmen kívül hagyták! Miután ezt a sztorit elmeséltem az egyik tévéműsorban, néhány hétre rá kaptam egy újabb e-mailt, hogy akkor bejönnék-e Palkovics államtitkár úrhoz? Hárman beszélgetnénk: Csépe Valéria, aki az akadémia közoktatási bizottságának vezetője, egyben kormánybiztos, aki meg van bízva az új nemzeti alaptanterv kidolgozásával, illetve az akkori közoktatási államtitkár, Sípos úr. Bementem, elbeszélgettünk, és kiderült, hogy rengeteg dologban egyetértünk. Ennek alapján érdeklődéssel várom a kitűnő kolléga, Csépe Valéria programját!
Voltak olyan pontok is azonban, amiben nem tudtunk egyetérteni. Például elhangzott, hogy alsó tagozatban a 45 perces tanórákat 30 percesre mérsékelik. Én elmondtam, hogy egy kisiskolás számára nincs ilyen egység, hogy 45 perces óra, de 30 perces sincs! A gyerekek figyelmének terjedelme ilyenkor 10-15 perc, ezt a jó tanítónéni tudja és váltogatja a tevékenységeket. De persze lehet, hogy front van és hiába próbálkozunk akármivel, látszik, hogy ma nem megy a dolog, Ilyenkor azt lenne jó mondani, hogy gyerekek, kabátot fel, kimegyünk hógolyózni! Másnap ugyanebben az osztályban miután meséltem, eljátsszuk a mesét, 75 perce vagyunk bent, és még pisilni se ment ki senki. Palkovics államtitkár úr egyetértett, hogy a rugalmasság nagyon fontos, én viszont azt hiszem, hogy mire ez intézkedés formájában megvalósul majd az iskolákban, mereven 30 perc lesz belőle. Teljesen más légkör lenne szükséges ahhoz, hogy egy pedagógus merje és tudja rugalmasan használni az ilyen lehetőségeket. A másik, amivel látható módon kicsit megriasztottam a beszélgetőtársaimat, amikor kimondtam Rákosi Mátyás nevét, aki a maihoz nagyon hasonló intézkedésekkel bezárta az iskolákba a gyerekeket és a tanárokat. Lehet, hogy ez kicsit túl sok volt, és ha nem mondtam volna, akkor azóta újra kikérték volna a véleményemet. Azon a nagyon baráti és kellemes hangulatú beszélgetésen több dologban értettünk egyet, mint nem, de a minisztérium intézkedései közül, amikről azóta hallottam, a legtöbbre azt tudom mondani, hogy nem értek velük egyet. Hogy mi okozza ezt az eltérést, hogy ott még egyetértünk, de mire kijön az intézkedés, már nem, az számomra rejtély.
ZSPB.: Végezetül, hogyan látja magát és az országot öt év múlva?
V.T.: Magamat nem tudom, hiszen meg nem mondhatom, hogy még akkor is a földi világban bolyongok, vagy az örök vadászmezőkön, amit soha nem lehet tudni, és az ország sorsát illetően szintén nincs válasz. Abban, hogy ez a szisztéma rongálja az országot, biztos vagyok.
Hogy ez a rendszer, ami egyébként zseniális a maga nemében, főleg a manipulációban, meddig tud így elmenni, arra nincs válaszom. Tényleg Putyinhoz fogunk csatlakozni, aki átküldi a több ezer milliárdos kölcsönöket? Nem tudom, csak azt tudom, hogy ez az irány nemzetvesztő.
Én meg vagyok győződve róla, hogy az országnak ez nem jó, hanem rossz még akkor is, ha az emberek egy jelentős része abban hisz, hogy csakis ez a jó. Ne felejtsük el soha, hogy ez egy kisebbség, csak a nagyobb rész alszik, nem megy el szavazni, vagy 36-felé szavaz. Ez is „nagyszerűen” meg van csinálva.
ZSPB.: De ahogyan említette, a bukás törvényszerű.
V.T.: Igen, de minél később következik be, annál katasztrofálisabb. Reméljük, soha nem fogjuk látni az ilyen rendszerek végnapjaira jellemző eseményeket: polgárháború, zavargások. Nem szeretnék ellátni ilyen messzire.