"Ma is szenvedek a lelkiismeret-furdalástól" - A pedofíliával vádolt tanár ügye egykori kollégája szemével
Mint ahogyan arról már korábbi cikkeinkben beszámoltunk, egy fővárosi általános iskola egykori tanárát a saját média iskolájában történt szexuális zaklatások miatt jelentette fel néhány éve az egyik szülő. A nyomozás során kiderült, hogy nem az ő gyermeke volt az egyetlen áldozat. Az általános iskola és a gyanúsított tanár útjai szinte azon nyomban elváltak egymástól.
Azóta a Budai Központi Kerületi Bíróság 2017. május 3-i ítéletével Sz. Mihály Zoltán vádlottat két rendbeli kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt 3 év börtönbüntetésre, 4 év közügyektől eltiltásra és 5 év tanári foglalkozás gyakorlásától eltiltásra ítélte. Az ítélettel szemben a vádlott és védője jelentett be fellebbezést, így az büntetőper november végén, másodfokon folytatódik a Fővárosi Törvényszéken. Szerkesztőségünkbe pedig érkeznek az újabb és újabb levelek, amelyek a tanár korábbi, több évtizedes általános iskolai ügyeit pedzegetik. Most egykori kollégája, egy tanárnő írt levelet nekünk, hogy „árnyalja” a közösségi oldalakon megjelenő, a felnőttek, pontosabban a tanárkollegák felelősségét felvető kommenteket.
„Abban az iskolában tanítottam, mint M. bácsi. Azért írok, hogy kicsit árnyaltabb legyen a kollégákról kialakult kép. Az egyik hozzászóló írta, hogy a többi pedagógus csak nézte, de nem tett semmit ellene. Először is nem volt sosem bizonyítékunk. Soha egy gyerek, sem szülő nem jelezte, hogy baj van. Sejtettünk valamit, amit nem láttunk, nem akartunk hinni sem. A gyerekeket kellett volna kikérdezni? Melyiket? Hogyan? Ezt elvetettük.
Egy tábor után a nálam bátrabb kolléganő tálalta a gyanúját az akkori igazgatónak, mi többiek támogattuk ebben, de az iskola megkeresett vezetője elzavart minket. M. bácsi megbízható, terhelhető és menő tanerő volt. Kedvelték, sikerei voltak, jó tanár volt. Nem mellesleg egy másik rendszer volt. Mert kimondani bárkire, hogy pedofil, bizonyíték nélkül szakmai öngyilkosság lehetett volna. Akkor az igazgatónak és az őt követőnek is teljhatalma volt.
Mikor konkrétan én megkérdeztem miért a jókat rakja ki, miközben M. bácsi itt van még, nagyon megharagudtak rám. De volt két szülő is, akivel baráti viszonyban voltam, és lányaik összejártak M. bácsival. Nekik simán elmeséltem a gyanúkat, feltételezéseket. Mindkét esetben rálegyintettek, ugyan, jó fej ez a tanár, én aggódom feleslegesen.
Amikor már nem az iskolában dolgoztam, régi tanítványoktól hallottam pár dolgot, de kértem, ne is meséljenek a múltról, mert furdal a lelkiismeret. És ezek „csak” a gárdás dolgok voltak. A 18 évesen feleségül vett, későbbi neje volt, aki először nyíltan mesélt M. ügyeiről, azután hívtak a rendőrségre is. Ott is számon kérték, miért nem tettem semmit. Ma könnyű ezt mondani, ma már bárki kiposztolhat névvel, név nélkül bármit. Akkor ott bírósági tárgyalás várt volna a kirúgás után, ahol mi ültünk volna a vádlottak padján rágalmazásért. Ma egyszerűen bekameráznám a szertárt és az iskola rádió szobáját és hamar vége lenne a dolognak. Barátnőm, aki szintén ott és akkor volt tanár, ma is szenved a lelkiismeret-furdalástól. Ma is találgatja mit kellett volna tenni. De még ma sem tudjuk...”