Az eddigi egyetlen magyar miniszterelnök, aki lemondott a korrupció miatt
Lukács László nevét hallva az ember inkább egy rockénekesre, a Tankcsapda zenekar frontemberére gondol, nem az egyetlen olyan magyar miniszterelnökre, aki időben levonta a politikai következtetéseket.
Lukács László 1850. november 24-én született az erdélyi bányavidéken, Zalatnán. A politikus inkább „technokratának” volt tekinthető, mint pártpolitikusnak, így párttársa, Tisza István árnyékában maradt.
Örmény eredetű családból származott, mely 1760-ban Mária Teréziától nyert nemességet. A gimnázium felsőbb osztályait és a jogot Kolozsváron végezte. Tanuló korában és azután is nagyobb utazásokat tett Nyugat-Európában, az ottani bányaügyeket tanulmányozva. 1874-ben kinevezték rendkívüli tanárnak a győri királyi jogakadémiához, de miután testi ereje a folytonos előadások terhét el nem viselhette, két évi tanársága után, 1876-ban felmentését kérte.
Apjának 1877-ben bekövetkezett halála után Zalatnán átvette a bányaművek vezetését.
Az 1878. évi választások alkalmával a magyarigeni kerület képviselőjévé választotta.
1885-ben már a pénzügyi bizottság tagja lett. 1887 és 1891 között pénzügyminisztériumi tisztviselő 1893 és 1895 januárja között pénzügyminisztériumi államtitkár. 1895. január 15-e és 1905. június 18-a között a pénzügyminiszteri posztot töltötte be.
1909 decemberében jelölték először miniszterelnöknek, a kormányalakítási nehézségek miatt azonban 1910. január 17-én Khuen-Héderváry Károly alakíthatta meg második kormányát.
1912. április 22-én lett csak miniszterelnök, mandátumát csupán 1913. június 10-ig töltötte be. A kormányfői pozíció mellett belügyminiszter és a király személye körüli miniszter is volt.
Rövid ideig tartó miniszterelnöksége idején zaklatott légkör uralkodott: ekkor, Tisza István házelnöksége alatt történt a képviselőházi obstrukció kíméletlen elfojtása, a véderőtörvény erőszakos megszavazása és a "vérvörös csütörtök".
1912 szeptemberében Désy Zoltán függetlenségi párti képviselő azzal vádolta meg a Nemzeti Munkapártot, hogy lopás útján került hatalomra, Lukácsot pedig „Európa legnagyobb panamistájának” nevezte. A miniszterelnök rágalmazási pert indított Désy ellen, amelynek során kiderült, hogy pénzügyminisztersége idején állami üzletek után mintegy 4,5 millió koronát vett fel a Magyar Banktól, amit az 1910. évi képviselőválasztások költségeinek fedezésére befizetett a Nemzeti Munkapárt kasszájába.
A pénz a Magyar Bankon (ne feledjük, a Magyar Nemzeti Bank csak 1924-ben alakul meg!) keresztül került a pártkasszába, s cserébe meghosszabbíttatta a bank állami szerződéseit.
Szavai nyomán a sajtó is foglalkozni kezdett az üggyel, mire Lukács vádat emeltetett Désy ellen rágalmazásért. A bíróság elítélte Désyt, mondván, a miniszterelnök magának nem szerzett hasznot.
Az Ítélőtábla azonban megsemmisítette az ítéletet, és az újabb eljárás során a vádlott felmentésére került sor. Miután a pert elvesztette, Lukács kormányával együtt lemondott, a kormánypárt vezetését viszont 1918-ig megtartotta.
A trianoni Magyarország első országgyűlési választásán a Munkapárt modernizált programmal Nemzeti Középpárt néven indult, de várakozásaikkal ellentétben mindössze 1,67%-os eredményt értek el, s így a parlamenten kívülre kerültek, tagságuk pedig szétszéledt.
Lukácsot Horthy Mikós kormányzó 1927-ben korábbi érdemei és tevékenysége elismeréséül a parlament felsőházának tagjává nevezte ki, ahol egészen 1932-es haláláig tevékenykedett.
Tóth Árpád, a korszak jeles költője, írója Lukács lemondása idején a Debreceni Nagy Újság munkatársa volt, s megihlették az események:
VISSZHANG AZ ELŐSZOBÁBAN
Lukács készül a nagy audienciára. A Burg fogadótermének az
előszobájában várja, hogy beeresszék. Közben a tükör előtt el
próbálja mondani, hogy mit fog rebegni a felséges úr előtt. Mélyen
meghajlik a tükör előtt, s izgatottan, drukkolva elkezdi a mondókáját:
Felséges úr! alázattal jelentem,
Hogy a kihallgatáson megjelentem,
Megjelentem ügyemről referálni...
(Itt belekacsint a tükörbe, s ravaszul mormogja az orra alá):
És amit lehet, még kireperálni!
De hol is kezdjem? Alig jutok szóhoz...
(Egy pillanatra elhallgat, s a szoba márványfala ekkor a következő
visszhangot zengi vissza):
A VISSZHANG Sóhoz!
LUKÁCS (megrettenve):
Felség, akaratának hódolok,
Elmondom, hogy volt az a sódolog.
Hát az a Désy... hm... belém kötött,
Hogy én busás üzleteket kötök!
(dühösen) Juj, hogy a görcs a nyelvire szaladna!
A VISSZHANG Zalatna!
LUKÁCS (izzad).
Pardon! igen! hát hol is hagytam el?
Hát egy napon a Désy szót emel,
S aszongya ez a goromba legény,
Aszongya, hogy a Magyar Bank meg én,
Hogy mink... hm... hm...
(zavarban) Pardon! Szégyellem mondani...
A VISSZHANG Lemondani!
LUKÁCS (ijedten néz a függönyök mögé, reszketve):
Igen, Felség, lemondok, mert muszáj,
Csak még arról szól e szomoru száj,
Hogy kit ajánlok helyemre utódul!
(lelkesen) Nagy ember ő! Felé hódolva tódul
Hej, huj, a mungók drága tábora,
Övé a záptojások zápora,
(rikkantva) - az alkotmányt felfüggeszti, huj!
A VISSZHANG Geszti? Pfuj!
LUKÁCS (letörten):
Úgy hát Felséged engedje meg, pardon.
Magamra nézve szükségesnek tartom,
Hogy elmenjek, és hogy Tisza is jöjjön,
Engedje meg tehát Felség, könyörgöm,
Hogy elmenjünk, mert nevünk vád fené be...
A VISSZHANG A fenébe!
Ebben a pillanatban megnyílik az ajtó, s a félig ájult Lukács
betántorog a nagy audienciára.
(1913)
(A cikk első változata 2017.12.02-án jelent meg.)