Csak az akasztott költő az igazi forradalmár?
1932-ben a Nyugat folyóiratban jelent meg Kosztolányi Dezső esszéje Író és bátorság címmel, amely egyben válaszként szolgált Móricz Zsigmond Arany Jánosról írt tanulmányára. Hogy miért tartotta fontosnak Kosztolányi, hogy állást foglaljon a művészi szabadság és bátorság kérdéskörében?
Móricz Zsigmond korábban Arany János írói bátorságáról értekezett, amelyben Az elveszett alkotmány című mű fontosságára és nagyságára hívta fel a figyelmet, majd azt firtatta, hogy bizony Arany nem állt ki kellő bátorsággal a művében foglalt forradalmiság mellett. Aranyt nem tartja bátor költőnek, sőt egész későbbi alkotói magatartását csendes megalkuvásként fogja fel Móricz. Kosztolányi jogosan, kellő igazságérzettel szállt vitába Móricz meglátásaival, és nem csak Arany példáján, hanem más írók és költők hitvallásának felvillantásán keresztül is rámutatott arra a nagyon is fontos tényre, hogy egy művész nem attól lesz bátor forradalmár, ha bilincsbe verve vállalja a raboskodást, vagy ha vértanú lesz, esetleg főbe is lövik. Kosztolányi a következő gondolatokkal érvelt Móricz Arany Jánost illető, téves állításaival szemben:
„Mit is lehetne fölróni neki? Azt, hogy nem tartóztatták le, hogy az összeomlás után nem hordott bilincset, hogy nem ülte a császári börtönök szalmáját, bajosan. Jókait, a márciusi ifjat se csukták le. Sem a jutalom, sem a megtorlás nem áll egyenes arányban azzal, amit teszünk. Többnyire a körülmények összejátszása növeli meg ezt is, azt is, mértéktelenűl. Büntetésért jelentkezni, vértanú-koszorúért tolakodni sehol a világon nem szokás. Ezt még a legdühöngőbb forradalmárok se cselekszik meg. Vagy egészebb ember lett volna Arany, ha összeméri az ő lúdtollát az osztrák ármádia kardjaival és szuronyaival, jellemesebb férfi lett volna, ha botorul és céltalanul kihívja maga ellen a végzetet és nagyobb költő lett volna, ha szereplési viszketegből kierőszakolja, hogy tényleg bezárják, esetleg főbe is lőjék s nem hagy hátra nekünk egyebet, mint Az elveszett alkotmányt?”
Az utókor számára már világos, hogy Arany János életműve az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után vált egésszé, akkor teljesedett ki. Nagy veszteség lett volna, ha a költőt csupán Az elveszett alkotmány írójaként tartanánk számon. Kosztolányi pontosan és tisztán átlátta azt a helyzetet, amelyben Arany János a későbbiekben is kifejezte rendszerkritikáját.
Kosztolányi Arany János hatalomhoz fűződő viszonyáról a következő kérdéseket teszi fel:
„És behódolás-e a hatalomnak az, hogy mikor 1857-ben I. Ferenc József Budára jött s egyenesen fölszólították Aranyt, hogy írjon ódát az uralkodóhoz, ő A walesi bárdokkal felelt, aztán 1867-ben egyenesen visszautasította a neki fölajánlott Szent István rendet és «Csillaghulláskor» című versfüzérében kifigurázza a legmagasabb kitüntetést, de egy költeményében, melyet csak kéziratban őriznek, még alaposabban, scatologikusabban mondja meg a róla való igazi véleményét?”
A címben feltett kérdésre a válasz egyértelmű: nem csak az akasztott költő az igazi forradalmár. Bizonyára sokunk számára megdöbbentő az a tény, hogy A walesi bárdok írójának bátorságát bárki is kétségbe merte vonni. Érdemes árnyaltabban figyelni azt a 19. századi világot, amely az adott kor igazságtalanságaira rávilágító művészeket - napjainkhoz hasonlóan - burkolt, metaforikus üzenetek megfogalmazására késztette.
(A cikk első változata 2017.12.07-én jelent meg.)