"Mi néhányan húzzuk a vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan"
„Néhány esztendő óta érezzük a butaság közeledését, halljuk a földalatti dübörgést, figyeljük az aknamunkát. Mi néhányan húzzuk a vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan.”
A mennyeknek országa címmel jelent meg Ady Endre publicisztikája 1901-ben, a Nagyváradi Naplóban. A látnok költő és újságíró a „gonoszul fölbujtogatott butaság” mennyországának eljövetelét jövendölte 121 évvel ezelőtt:
„Néhány esztendő óta érezzük a butaság közeledését, halljuk a földalatti dübörgést, figyeljük az aknamunkát. Mi néhányan húzzuk a vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan. Ma már a legkegyelmesebb államhatalom védnöksége mellett folyik a mulatság. Vadul, őrültül, gonoszul. Most, mikor az ország minden részéből érkeznek a veszedelmes hírek, még egyszer szólnunk kell. Lássuk a maguk ijesztő voltukban, világosan a dolgokat. … Ez az ország tán sohasem volt olyan koldus, mint most, s néhány évtizedes modern élete annyi tennivalót még nem mért reá, mint amennyi tennivalója most van."
Mert mit is láthatott, érezhetett maga körül a múlt század elején a gondolkodni kívánó magyarság? A kiváltságos kevesek dőzsölő aranyéletét és a nagy tömegek keserves nélkülözését. De hát mindent meg lehet szokni. Sőt még el is lehet fogadtatni milliókkal a fennálló álságos rend helyénvalóságát. Ez utóbbi azonban még egyszerűbb akkor, ha vannak ellenségképek, és van egy "főhibás" akit egy egész nemzet gyűlölhet. A zsigeri antiszemitizmus érzésének szítását azonban mindig jól bevethető trükknek tartották a hatalmasok. Ez 1901-ben sem volt másképp, amikor már túl volt azon a bizonyos tiszaeszlári peren is a magyar közélet. Nem véletlenül folytatta Ady a következőkkel írását:
„- Ha baj van, itt vannak a zsidók. Az éhséget, a nyomort s mi minden bűnünket uszítsuk csillapítás okából a zsidókra. Ez a mai veszedelem. Így született meg újra. Így jósol szörnyű tragédiákat.”
Csak bízni lehet abban, hogy a magyar nemzet okult korábbi hibáiból és nem lépünk bele még egyszer ugyanabba a folyóba. A mai magyar valóság nyelvére lefordítva talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a Disznófejű nagyúr nem egy ember, akivel jelképesen egy disznóvágáson le lehet számolni. Hanem ott lapul és mosolyog minden egyes korrupcióban, minden egyes ellopott forintban.