Választási kampányok a Horthy-korszakban - orbáni előkép?

Mielőtt Áder János köztársasági elnök kiírja a 2018-as országgyűlési választások pontos időpontját, érdemes visszatekinteni a két világháború közötti Magyarország demokratikusnak csak nehezen nevezhető választásaira. Nem véletlen, hogy Orbán régi példaképe Bethlen István miniszterelnök, akinek idején még a nyílt szavazás volt általános vidéken és ahol tudták, korlátozták az ellenzéki pártok indulását is.

orbanlovon

1939-ben tartották hazánkban az első olyan országgyűlési választást, amelyen a választójoggal rendelkező kisebbség az ország teljes területén titkosan választhatott - azok közül, akiket a hatalom engedett elindulni.

1920 és 1938 között, a Horthy-korszakban hat többpárti, de nem demokratikus választásra került sor, amikor a mandátumok négyötöde vidéki választókerületekben dőlt el, ahol a választóknak nyíltan kellett kinyilvánítaniuk, kire is akarnak szavazni.

Ami szintén a demokratikus vonásokat gyengíti, hogy a korszak országgyűlései nem tudták a mandátumukat kitölteni, mert Horthy Miklós kormányzó mindig a ciklus lejárta előtt oszlatta fel őket, így előrehozott választások voltak a korban.

1935-ben közel 17 hónappal, 1939-ben egy évvel korábban ért véget a parlament ötéves mandátuma. A feloszlatás utáni 20 napon belüli időpontra írta ki a belügyminiszter az új választást, ami mindig - a korszakban több néven is futó - kormánypártnak kedvezett.

A kormányfüggő közigazgatás egy sajátos kampánycsendrendelet értelmében a szavazást megelőző héten már nem engedélyezett ellenzéki pártgyűléseket. Kampányidőszakban, a „néma hetet” megelőzően valamennyi párt tarthatott választási gyűléseket, de a „közbiztonság vagy közegészség érdekében”, vagy bármilyen más indokkal meg is tilthatták azokat. A politikai gyűléseken jelen voltak a hatóságok emberei, akik egy izgató hangú beszéd esetén megvonhatták a szót, sőt a gyűlést is feloszlathatták. A zárt helyiségekbe meghirdetett gyűléseket a korunkból is ismert nyomásgyakorlással, a helyiséget kiadó tulajdonos megfélemlítésével is akadályozták.

1935-ben az akkor még Gyoma nélküli Endrődön egy kisgazda pártgyűlés feloszlatása közben dördült csendőrsortűz, ami 8 halottat és sok sebesültet eredményezett.

A korszak a politikai plakátok kora is volt: a fővárosi hirdetővállalat szerint 1922-ben csak Budapesten másfélmillió plakátot helyeztek ki. Természetesen nem „óriásplakátokra” kell gondolni, a falragaszokat magánházak falaira tették ki, miután jogszabály szerint középületeken nem lehettek.

A korabeli sajtó már amerikai típusú, modern kampányt emlegettet, ami nem is kerülte el a törvényhozók figyelmét. A korszak „plakáttörvénye” szerint, amit 1925-ben hoztak:

„A választással kapcsolatos falragaszok és röpcédulák a legszükségesebb tárgyilagos tudnivalókon, a pártgyűléseket hirdetők a gyűlések helyén is idején kívül, a szónokok és jelöltek személyén és pártállásán kívül semmi más szöveget és semmiféle ábrát nem tartalmazhatnak.”

Mindezt természetesen a hivatalos indokolás szerint „(…) az ízléstelen és káros hatású plakátháború megakadályozására.”

Egy plakát a korból

A választások hírei ekkor a tömegsajtón keresztül juthattak el a legszélesebb rétegekhez, igaz, az újságok többsége akkor is a kormányhoz állt közel. A fővárosban és a nagyobb városokban színesebb volt a nyomtatott média összetétele, míg a kisebb településeken csak a kormányközeli újságok voltak jelen. Ismerős?

A húszas évek elején még a hivatalos cenzúra is működött, amit később enyhítettek, az utolsó választás idejében a lapok többségénél már az öncenzúra működött; csak a kormány irányította MTI hírei alapján informálták az olvasókat. A különféle ellenzéki, nyilas vagy szociáldemokrata lapokat időlegesen vagy véglegesen betiltotta a Belügyminisztérium.

A szűk lehetőségek növelték a jelöltek kreativitását: az egyik polgári párt az 1922-es választásra a Puskás Tivadar-féle telefonhírmondóban tartott felolvasást a jelöltjeiről, sőt a mozik számára „kampányfilmet” is készítettek, amit aztán a rendőrség betiltott.

1926-ban a Bethlen-párt is megrázta magát, és az agitációt majdnem a ma habonyinak mondott szintre süllyesztették emelték: a választás előtti napokban a nagyobb városokra és Budapestre repülőgépről szórták a röpcédulákat. A rádiót, mint a modern korszak eszközét, Gömbös Gyula miniszterelnök 1935-ben vetette be a kampányban, „természetesen” csak a kormánypárt jelöltjei számára.

A legnagyobb, de szerencsére immár megismételhetetlen trükk az volt, hogy a választások a korszakban nem egy napon, hanem egy kb. egyhetes időszakban zajlottak, azaz az ország különböző választókerületeiben más-más napra, valahol épp munkanapra - esett a voksolás időpontja. Csak 1920-ban és 1939-ben volt kétnapos (vasárnap-hétfő) a választás, ráadásul az utolsó választást a pünkösdi hétvégére tették - nem véletlenül.

Az 1938-as választási törvény írta elő, hogy „(…) a választások napját lehetőleg vasárnapra vagy ünnepnapra, vagy olyan napra kell kitűzni, amelyre a törvény munkaszünetet rendel el.” Azóta Magyarországon minden választás és népszavazás vasárnapra esik, 1945 óta egy nap alatt bonyolítják le.

Egy ellenzéki jelölt indulását, ahogy most a putyini „demokráciában” is látjuk, adminisztratív módon is meg lehet akadályozni – a Horthy-korszak ebben is nagyon leleményes volt.

A közigazgatási hatóságok akkor jártak el a legdurvábban, amikor egész egyszerűen kitiltották a képviselőjelöltet abból választókörzetből, ahol indulni akart, de bántalmazás és a letartóztatás is előfordult. 1935-ben például Móricz Zsigmond nem tudott a kisgazda Tildy Zoltán (későbbi köztársasági elnök) mellett kampánybeszédet mondani, mert nem engedték be a körzetbe.

Gyakran előfordult, hogy az ellenzéki kampánytevékenységet végző aktivistákat, az ajánlások gyűjtése alatt vagy a választások napján a hatóságok „begyűjtötték”, és az őrizetből csak a választások napja után engedték ki. A szavazás napján különösen ügyeltek a „rendfenntartásra”. Hivatalosan az - dualizmus korából megismert - etetés-itatás megakadályozására, valójában az ellenzéki szavazók távoltartására. A választás napi alkoholtilalom ebből a korból ered, amit a szocializmus idején is használtak.

Ha a nyílt szavazás ellenére valahol erős vagy esélyes ellenzéki jelölt indult, ott erőszakot is használtak, az órákon át tartó várakoztatás és a nyílt fenyegetések mellett. 1926-ban Vácrátóton egy ellenzéki jelölt szavazóinak akadályozása elleni tiltakozás közben a csendőrsortűz után három halott maradt.

Sajnos a politikai szélsőségesek közti összecsapások is előfordultak, igaz, csak az 1920-as évek elején és kisebb mértékben, mint Ausztriában vagy Németországban. A magyar politikai rendszer semmivel sem volt demokratikusabb, mint a román vagy a jugoszláv királyságé.

A magyar közigazgatás és a hatóságok feudális szemlélete és működése sokkolóan hatott például a visszacsatolt Felvidék magyar lakosságára, akik Csehszlovákiában, bár kisebbségiként, de már az első parlamenti választáson általános és titkos választójog alapján szavazhattak a jóval modernebb politikát képviselő magyar pártokra.

Sajnos korunk magyarországi demokráciája most is deficites a szomszéd országokéhoz képest.