Beköszöntött a Kutya éve - mit fog Kína hozni a világnak?
Az „egyszerű pesti halandó” legfeljebb a kínai piacon vagy Andy Vajna kaszinónak álcázott vesztőhelyein értesülhetett a kínai holdújévről, utóbbi helyen még borítékos sorsjegyeket is osztogattak. Kína jelene és jövője az érdeklődés középpontjába került, nem csak a nyugati naptár szerinti, március hetedikei évforduló miatt.
Ha egy nyugati embert, aki jártasnak tartja magát a történelemben megkérünk, hogy soroljon fel néhány kínai uralkodót, szinte biztosan bajba kerül. Eszébe juthat Csin Si Huang-Ti a kínai császár, aki megkezdte a Nagyfal építését. Megemlítheti Kubilaj kánt, aki mongolként császári dinasztiát alapított, lehetséges, hogy Pu-Ji az utolsó császár neve is elhangozna. Pedig a Kínai Császárság története a Sárga Császárral kezdődött, valamikor i.e. 2697-ben, és időszámításunk után 1912. február 12-én ért véget, mikor a mandzsu Csing dinasztia lemondott a hatalomról és Szun Jat-Szen kikiáltotta a köztársaságot.
(Ha ugyan véget ért, ugyanis Mao Ce-Tung vörös császárként uralkodott és halála után 42 évvel Hszi Csin-ping is az abszolút hatalom birtokába jutott.)
Kínában 1990-ben vezették be a kétciklusos elnökséget a reformer Teng Hsziao-Ping javaslatára, a személyi kultusz és a Szovjetunióban meghonosodott gerontokrácia elkerülésére. Az alkotmánymódosítást a pártkongresszus éves gyűlésén fogadták el. A szavazás eredménye nem okozott meglepetést, mert nem képviseleti demokráciáról van szó, ugyanis a 2964 igen, a 2 nem szavaztnál és a 3 tartózkodásnál még egy Fidesz kongresszuson is markánsabb a „belső ellenzék.”
A rossz nyelvek szerint ennél nagyobb volt a nem támogató szavazatok aránya, de ez az eredmény kerül az évkönyvekbe. Különben is: Kínában arra még nem volt példa, hogy ne szavazzanak meg valamit, amit a Központi Bizottság javasolt.
Hszi Csin-Ping akár élete végéig kormányozhatja a „Középső Birodalmat”.
A korábbi hagyományokkal szakítva nem mutatta be utódjelöltjét a Kínai Kommunista Párt tavaly októberi kongresszusán, igaz még nem is szorul rá. Ő más hagyományokhoz nyúlt vissza: a Kínai Népköztársaság alapító pártvezéréhez, Mao Ce-tunghoz. A Párt jóváhagyta, hogy megszilárdítsa a hatalmát, valamint bekerüljön a neve és a politikai ideológiája az állam alkotmányába.
A kínai államrendszer elég érdekes: a törvényeket ugyan az Országos Népi Gyűlés hozza, de magát az országot a Kínai Kommunista Párt irányítja, a KKP-t pedig annak vezetése - egy bonyolult szabályrend szerint. Azonban a három legfontosabb szerv vitathatatlanul az Állandó Bizottság, a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság.
A tavaly októberi XIX. Pártkongresszus után ezek tagsága érdemben változott: az Állandó Bizottság 7 tagjából 5 visszavonult, a Politikai Bizottság 25 tagjából 11, a Központi Bizottság 205 tagjából 123 tette ezt. Helyükbe Hszi Csin-Ping elnök feltétlen hívei kerültek. Így aztán valóban bármi hatalmában áll – míg korábban akadt ellenzéke. Persze nem olyanok, mint a nálunk a NER-t lebontani akaró civil aktivisták, a kongresszus időtartama alatt az ismertebb kínai ellenzékieket Pekingből mind összeszedték és elküldték „üdülni”, aki nem akart menni, azt becsukták.
Az állami médiában a vezetői teljhatalom megszilárdítását szükséges reformként mutatták be. A felsőbb pekingi pártvezetés körében eddig három frakció harcolt a dominanciáért: a „hercegek”, a Tuampai nevű keményvonalasok és a sanghaji csoport.
A hercegek nevükből adódóan az első generációs kommunista vezetők leszármazottai, ilyen különben a mostani elnök is, akinek az apja volt Mao munkatársa majd kényszermunkára száműzött. Hszi igazi álláshalmozó többek között a KKP főtitkára, a KB Politikai Bizottsága Állandó Bizottságának vezetője, a KKP Központi Katonai Bizottságának az elnöke.
A sanghaji csoport azért fontos, mert a KKP-t Sanghajban alapították és máig ott van a legfőbb tömegbázisa, ám ortodoxabban kommunista, mint a hercegek, a Tuanpai pedig a „népi káderekből” verbuválódó párton belüli tömb, akik még a KKP ifjúsági szervezetében kezdték a karrierjüket.
Az októberi pártkongresszus alaposan átrendezte az erővonalakat: a Tuanpai-frakcióról szó szerint semmit sem hallani, érdeklődni is felesleges, a sanghajiakkkal úgy tűnik kiegyezhetett Hszi elnök, ugyanis a kongresszus után első dolga volt rövid, jelképes látogatást tenni a városban: meglátogatta a párt alapításának helyét és tárgyalt a helyi vezetőkkel.
Ha valaki hasonlatosságot vél felfedezni Mao Ce-tung hatvanas évekbeli tisztogatásai és a mostani változások között, az nem feltétlen a véletlen műve. A pekingi pártkörökben így intézik a személyzeti ügyeket: az viszont riasztó, hogy voltaképpen annak idején a „Kulturális Forradalom” is egy párton belüli tisztogatás eszközének indult a sztálini nagy terror mintájára csak aztán elszabadult, és 10 éven keresztül nem lehetett leállítani. Bár mondjuk Mao elnök nem is nagyon akarta – neki személy szerint jól jött a káosz, ami egyedül őt ismerte el vezetőjének.
A hatalom monopolizálása számos problémát okoz: az elnök egyszemélyi döntésekkel kormányozhatja majd a Középső Birodalmat, meghatározhatja annak külpolitikáját és gazdaságát és nem lesz alkotmányos lehetőség a tévedések vagy hibák korrekciójára (lásd: orbáni rezsim).
Kína, a dúsgazdag, fejlett és hatalmas autokrata állam tartja kezében a világ gazdaságának legnagyobb részét, ellentétben a maói időkkel, amikor a világgazdaság maximum harmadrendű szereplője volt csupán. Most azonban az egész bolygó gazdasága ettől az országtól függ. Így nyugodtan készülhetne az elkövetkező évtizedekre, tehát Kína vezetése egyáltalán nem pusztán kínai belügy.
Például az „Új Selyemút” megépítésével is tovább erősíthetik a befolyásukat. A kínaiak rutinos tárgyalók így egy csomó külpolitikai feszültség is enyhülhet. Észak-Koreában Kína békét akar és vaskézzel érvényesíti érdekeit Phenjanban. Erre utal az északiak részvétele a téli olimpián, a két Korea közötti hirtelen közeledés és az ajánlat, mely szerint Kim Dzsong-Un készen áll a közvetlen tárgyalások megkezdésére az Egyesült Államokkal. Kínának nem érdeke egy fegyveres, esetleg nukleáris konfliktus a határai mentén. Természetes módon az egységes Korea létrehozása sem lenne kedvező számára.
Kínának voltaképpen a jelenlegi helyzet fenntartása és pacifikálása az érdeke, melyben a szegény és gyakorlatilag kommunista Észak-Korea az ütközőállam szerepét tölti be a gazdag és csak elvileg kommunista Kína, valamint a szintén gazdag, de kapitalista Dél-Korea között. Tehát Hszi elnök már nemcsak a nagy fal mögött tehet, amit akar, hanem bizony az egész világra kihatnak a pekingi határozatok. Persze nem azok amik Hszi Csin-Ping gondolatait a szocializmus kínai sajátosságairól a hivatalos pártpolitika részévé tették.
Számunkra például az a tanulságos, hogy ratifikálták az anti-korrupciós ügynökség felállítását biztosító törvényt, amit nálunk csak az ellenzéki pártok támogatnak. Az új vezető egyébként két vonását tekintve is hasonlít, a minket még uraló pocakos Orbánra.Az egyik a több mint mackós testalkata a másik a futball iránt olthatatlan szenvedélye.
A vezetői túlsúlynak esett áldozatul Kínában Micimackó is, ugyanis arrafelé nagyon népszerű műfaj a karikatúra, rengetegen űzik is, művészien és Hszit már jó ideje Micimackóként ábrázolták a testalkata miatt. Amikor megjelentek az első olyan rajzok, amiben Micimackó egy „Hatalom” feliratú mézes bödönt szorongat, a kínai cenzúra azonnal megértette az üzenetet és betiltotta a macit.
A futballban is nagyratörő terveket dédelget, a 2002-es csúfos világbajnoki szereplés után rendszeres világbajnoki részvétel mellett a torna megrendezése is szóba került már.
A részletekben sem visszafogottak, 50 millió labdarúgót terveznek, és azt, minden tízezer emberre jusson egy futballpálya. Egy 813 milliárdos sportüzlet kialakítása is a kínaiak célja a 2025 és 2030 között időszakban.
Erre még a felcsúti Bonaparte is csettintene!