A Wichmann kocsmával egy kicsit mi is elmúlunk
A Trefort-kerttől csak egy köpésre volt a Vityó, mi pedig - szorgos egyetemi teendőink végeztével - kisebb-nagyobb rendszerességgel betértünk egy-egy cigarettafüstös rántott-húsos kenyérre és néhány pikolóra a félelmetes rutinnal és magabiztossággal sört csapoló Pista barátunkhoz. Kevesen tudják, de a 2006-os eseményeknél sokak számára menedékhelyként szolgált a Wichmann, amit feltehetően - a többi kocsmával ellentétben - cégér híján nem ismertek, s így nem fésültek át a vidékről felvezényelt, tüntetők után kutató készenléti rendőrök.
Wichmann Tamás, a legendás kenus 1987-ben nyitotta meg a néhány hét múlva bezárásra kerülő Kazinczy utcai kocsmát a kártyafestő műhely egykori épületének helyén álló házban. A Pató Pál Párt emléktáblája még ma is őrzi az egykori magyarkártya legendás mesterének, Schneider Józsefnek az emlékét. Ide jártunk sörözni, beszélgetni, kvízezni.
A kvízeket szervező Gábort éppen a napokban láttam a Bartókon valahova sietni, kicsit magával is repített a nosztalgia. Nem volt olyan rég, amikor az átvághatatlan füstben a legendás lexikális tudásáról ismert bölcsész, Bobi egymás után nyerte az újabb és újabb köröket. Időközben lediplomáztunk, dolgozunk, ki távolabb, ki pedig közelebb került a Wichmann kocsmájához. Én távolabb. Árpi barátom még távolabb, ennek ellenére, amikor hazalátogatott a Vityót mindig útba ejtette legalább egyszer. Azt is töredelmesen bevallom, csak és kizárólag üveges sört ittam, mert azért azt be kell látni, hogy ennek a helynek nem a tisztaság volt az erőssége. Ha jól emlékszem, akkor egyszer-kétszer talán még az adóhatóság is lehúzatta ideiglenesen a rólót. De mindez nem volt fontos, mert a Vityó volt és létezett. Kicsit olyan ez az egész, mintha a Gellért-hegyi Szabadság-szobor tűnne el a Citadelláról. Sokszor eszembe sem jut, hogy ott tartja a pálmaágat fölöttem, de ha egyik napról a másikra eltűnne, akkor nagyon hiányozna. Valahogy így vagyok a Vityóval is.
Amikor Karinthy Frigyest egy alkalommal a Hadik kávéházról kérdezték, valami olyasmit mondott, hogy a Hadik, olyan, mint egy szatyor, mindenféle dolog van benne. Nos, ilyen volt a Vityó is, hiszen betértek ide fiatalok és öregek, lilák és fradisták, egyetemi professzorok és írástudatlan kubikusok, magukat nácinak titulálók és persze hitüket tartó, büszke zsidók, zilált életű ügyvédek és bírák, megnyugtató piázásra vágyó melósok, világmegváltó terveket szövögető egyetemisták, hőbörgő és kiábrándult focidrukkerek, színészek, politikusok, zsebesek és kurvák, no meg persze a gulyást lefetyelő kutyák. Volt itt minden, ami a magyar társdalomban jelen van. És most a Wichmann bezárásával felsajdult bennem, hogy hiányoznak ezek a cseppet sem steril helyek, ahogyan hiányozni fog a bicegő, olykor bumfordi modorú Wichmann, a pocakos Pista, aki a legjobb dózsás csapos volt a fővárosban, hiányozni fog egy kicsit a fiatalságom egyik, ha nem is a legszebb, nem is a legtisztább, de mindenképpen az egyik legérdekesebb, legszürreálisabb helye. Még valamikor elmegyek a barátaimmal megiszom egy-két sert, s ha a szemem nem is, de a szívem mégiscsak megkönnyezi az utolsó igazi belvárosi Kocsmát.
Wichmann Tamás, a legendás kenus 2018-ban úgy döntött, hogy eladja a Kazinczy utcai kocsmát, a kártyafestő műhely egykori épületének helyén álló házat. Egy biztos, egyszer lesz annak a valaminek - ami feltehetően most majd ideépül - a falán egy a mostani "magyarkártyáshoz" hasonló emléktábla, amely őrizni fogja az egykori legendás kenus és kocsmáros Wichmann Tamásnak, annak Kocsmájának és az évtizedek alatt idejáró, a kocsmakultúra iránt meglepően fogékony közönségnek az emlékét.
