Vajon milyen verseket írt Ady Endre szerelme?
Csinszka, születési nevén Boncza Berta Ady Endre felesége és múzsája is volt egyben. Ez utóbbi szerepet azonban nem csak a költőfejedelem életében töltötte be, hanem Babits Mihály és Márffy Ödön művészetének is meghatározó fontosságú nőalakja volt. Azt azonban már jóval kevesebben tudják róla, hogy ő maga is írt és alkotott.
Csinszka verseket költött, szépirodalmi igényességű leveleket írt, rajzolni tanult és érdekelte a fotográfia. Mindezt a 2018-ban megjelent Mert a csodának nincsen párja című kötetből tudhatjuk meg. Az érzékeny lelkületű és kifinomult ízlésvilágú Boncza Berta magyar és svájci leánynevelő intézetekben nevelkedett. Járatta a Nyugat folyóiratot, valamint franciául és németül is olvasott és lelkesedett az új művészeti irányzatokért. Azt, hogy saját maga is alkotni vágyott, jól mutatja, hogy már a kezdetektől fogva írt verseket.
De vajon jókor és jó helyre született a gazdag csucsai földbirtokos lánya? – kérdezhetnénk.
Minden bizonnyal Csinszka komoly küldetéstudattal felvértezve robbant be a századforduló művészeti életébe, ahol azonban csak kivételes esetekben érvényesülhettek a nők. Ráadásul a magyar történelem egyik legtehetségesebb, ha nem a legnagyobb költőjének kedveseként Csinszka feltehetően sokszor érezhette magát „másodhegedűsnek”.
Csinszka kifogyhatatlan energiája, irodalmi elhivatottsága azonban nagyon is tudatos volt, ehhez kétség sem fér Egyik versében azt írja elgondolkodtató személyes hangvétellel, hogy „Mindnyájatokban csak magamat szerettem”.
Amennyiben ez így volt és igaz volt, akkor egy sikeres „magyar Alma Mahlerrel” lett gazdagabb a hazai művészet.
Egykori szerelme, a költőfejedelem Ady emlékét így idézte meg a fiatalság számára 1931-ben írott, Vallomás a csodáról című versében:
Figyeljetek rám, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a Csodát, mit szememmel láttam,
kezemmel fogtam, simogattam,
szivét szivembe befogadtam...
Nem láthatjátok többé mását,
emberformában élő társát
a Csodának, ki lánggal égett,
míg egy órában porrá égett.
Égig lobbant az égő fáklya,
könnyes szemem rémülten látta
a fényt, ami elemésztette.
Kezem még a kezét kereste,
kezembe tévedt finom ujját,
keskeny körmét, karcsu csuklóját.
Barna haja lobogó selyme
tegnap még vállam havát verte,
igéket hirdetett a szája,
vonagló ajka bús korállja
áldást és átkot hagyott rátok...
Emlékezzetek, fiuk-lányok.
Szemem barnult arcokra vonza
ma is bőrének izzó bronza,
sötét szemének kékes lángja
éget ma is egy más szempárban,
szeszélyes rajzu, meleg szája
rámijeszt egy idegen szájban, -
mégsem lesz neki soha mása,
mert a Csodának nincsen párja.
Homloka ivelt boltozatja
alatt tüzelt két, bús szeme,
megbabonázóan fekete,
óriás tava a titoknak,
sírásoknak, szédült álmoknak.
Sorvasztó tüzű rosszasága
mélyén vezekelt a jósága.
A jósága - az ő jósága -
minek nem lehet soha mása.
Figyeljetek jól, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a titkot, mit közelről láttam.
Szívét szívembe befogadtam,
a hitemet zsámolynak adtam,
mégsem láthatom többé mását,
emberformában élő társát.
Nem hasonlithat senkire,
sem a szeme, sem a szíve,
kínból halálba szépült szája,
sem az áldása, sem az átka, -
mert a Csodának nincsen párja.
(A cikk első változata 2018.06.24-én jelent meg.)