A Békés Márton-féle kultúrharcosok rendre eltűnnek a történelem süllyesztőjében
Korunk Andics Erzsébete, Békés Márton ezúttal egy nagyon gyenge alákérdezős interjúban mondhatta el fideszes kultúrharcos baromságait a Fideszt szolgáló főnöke, Terror Mária kormány által közpénzzel jól megtömött, magyar értelmiségieket sorosbérencező lapjában, a Figyelőben. Persze ki más is tehette volna fel a kellemetlennél kellemetlenebb és meglehetősen izzasztó kérdéseket, mint egy az orbáni hatalom és Schmidt Mária szolgálatában álló kormánypárti NER-firkász. Noha egyre több helyről hallom, hogy Békési az egykori szombathelyi skinhead csoport, a zsidó temető sírjait meggyalázó Savaria Skins tagja volt - amit én még mindig nem akarok elhinni -, ennek ellenére mostanság nem ezzel kapcsolatban megy nagyot a médiában. Ha már így fut az a szekér, gondoltam, hogy én is szentelek neki néhány cikket. Rövid kis írásommal csak arra emlékeztetném Marika néni Marcikáját, hogy nagyon törékeny ez a „csillogó” hírnév, az utókor ugyanis általában magasról szarik a kultúrharcos csinovnyikokra.
Vegyük például Arany János és a walesi bárdok sztoriját. 1857-ben felkérték a költőt, hogy írjon köszöntő verset a Magyarországra látogató Ferenc József tiszteletére. Ő ezt nem vállalta, viszont írt egy másikat, egy nem kanonizáltat, egy olyat, ami nem igazán lehetett volna dicsőítő költemény. A köszöntés persze nem maradt el, végül megírta egy akkori kortárs költő, akit ma sem ismerünk. Eltűnt, mint aki sosem volt. Bezzeg Arany János, egy kis túlzással minden magára valamit adó településen van róla utca elnevezve.
Vagy ki emlékszik letűnt korok nagyhatalmú Horger Antaljaira? Az egykor rendkívül befolyásos, ma már csak szimplán szánalmas Horger nevét is csak onnan ismerjük, mert József Attila egyszer egy versében leírta. Máskülönben ő is csak egy névtelen senki volna, egy nullvektor. Legyünk őszinték napjainkban József Attilának még a széklete is ezerszer többet érne, mint az egyetemről őt elbocsátó és egyébként később Radnóti ellen is eljárást szorgalmazó „tudós” teljes életműve. Vagy ki ismeri például napjainkban Kassák Lajos, Radnóti Miklós vagy Faludy György kulturkampfos cenzorait, a sajtóperek bíróit és a pereket generáló szolgalelkű politikusokat? Senki sem ismeri ezeket az egykori senkiket.
Én nem állítok, sem többet, sem kevesebbet, minthogy véleményem szerint - a dolgok természetéből adódóan – a behízelgő modorú Békés Mártonból is csak egy ilyen kis senki lesz, egy duplanulla nímand.
Az idő és a történelem ugyanis kegyetlen, mert sztratoférikus magasságból szarik az egykor oly nagyhatalmúnak látszó, bálványként tisztelt, érinthetetlen politikusokra, az azokat kiszolgáló, udvari írnokként funkcionáló „történészekre” pedig még inkább. A jövő történésze érzelemmentesen, hidegfejjel és minden könyörület nélkül csak szimplán végez majd egy számítást és leírja azt a rekordösszeget, amennyit a magyar nép, nemzet, emberek, társadalom - hívhatjuk bárhogyan - közös vagyonából Orbán Viktor, a strómanjain és családtagjain keresztül, meglehetősen szemérmetlenül és látványosan sajátjává tett. Már a volumen miatt sem lesz egyszerű meló, de meg fogják írni, attól nem kell félni.
Vannak a hatalommal kritikus történészek és vannak történelemhamisító udvari történetírók. Utóbbiaknak marad az emlékezés purgatóriuma, a totális megsemmisülés, a történelem szemétdombja, az intellektuális megsemmisülés. A hatalom csinovnyikjainak kanonizálása mindig szembekerül a valódi, értékálló zsinórmértékkel, amely aztán a tankönyvek oldalain olvasható.
Ha ma visszamehetnénk a parlamentet szolgahaddá degradáló Tisza idejébe és megkérdeznénk egy mamelukot Adyról, hasonlóan fogalmazna, mint Békés Eszterházyról. Ha visszarepülhetnénk a Bethlen-kormány mindennapjaiba, akkor a szolgalelkű, a zsidótörvényeket később fegyelmezetten megszavazó képviselő feltételezhetően hányna Radnóti Miklós verseitől. Vagy visszapottyanhatnánk 1943-ba, amikor Szerb Antal irodalomtörténetét küldte volna máglyára a „tisztelt” ház és a Magyar Élet Pártja, mert – Békés Márton egyik korábbi reinkarnációja – a méltán híres Túrmezei Lászlóné Értékrombolás című cikkében betámadta azt. Aztán végül, ha máglyára nem is, de tömegsírba kerültek mindketten. Ez az igazi tragédia Márton, nem a szaros XXI. századi blődli és indokolatlan kultúrkampfod. És hiába a tömegsírba dobott testek, mert a költeményeik és az írásaik velünk maradtak, azok ugyanis ma is a magyar irodalom legszebb művei között vannak, mint ahogyan Szerb Antal irodalomtörténetei is a legjobbak között maradtak.
A TSZ-elnökből parlamenti Kádár-csicskává avanzsált MSZMP-s nímand elvtárs feltételezhetően semmire sem tartotta Illyés Gyulát és a zsarnokságról szóló versét. Nácinak titulálta, ha egyáltalán ismerte Wass Albertet és köpködött a szintén kényszeremigrációban élő Márai Sándor nevének hallatán. És kikről tanulnak a mai fiatalok? Kiket ismerünk név szerint? Nos, a szocialista cenzorokat jellemzően nem.
Utópia, a zsarnokság utópiája, hogy a „kultúrpolitika” - még a szótól is hánynom kell - hosszútávon determinálhatja az utókor ítéletét, hatással lehet az jövő embereinek értékrendjére. El kell, hogy keserítsem a NER kultúrharcán ügyködő csicskásait: tévedés, nem lehet. Ez a vágyálom a diktátorok nagy bánatára igazából hosszabb távon sosem valósult meg. A történelem ennél sokkal igazságosabb.
Ki emlékszik ma Murány cenzor írásaira, Horger Antal munkásságára, Túrmezei Lászlóné cikkeire vagy Andics Erzsébet, Nemes Dezső, esetleg Óvári Miklós életművére? Rossz hírem van kutatási igazgató úr: senki.