A magyarság szabadságszeretete csak egy szép mítosz
Önámítás azt gondolni, hogy a magyar társadalom egésze szabadságszerető. Ennek az országnak körülbelül a fele mindig önkéntes szolga volt, zsigerileg keleti, aki despota atyácskára vágyott. Atyácska, akit imádni lehet, dicsőíteni, magasztalni, még akkor is, amikor minden szar. Viszont van egy jó hírem az ország másik felének.
Magyarország geopolitikai fekvése erősen meghatározza közös múltunkat, mind hatalmi, mind kulturális szempontból. Kompország történelmét úgy kell elképzelnünk a birodalmi politikában, hogy egyszer a Kelet, míg máskor a Nyugat győzedelmeskedett fölöttünk. Az országon belül pedig jellemzően a meglehetősen provinciális despotikus erők, kevésszer viszont a demokraták kormányozták a hazánkat.
A despotikusok világlátását úgy egyszerűsíthetjük le, hogy az atyácska tévedhetetlen, ha nyilvánvalóan téved, akkor pedig csak azért, mert a gonosz és ravasz tanácsadók bizánci furmányokkal megtévesztik, átverik, megvezetik. Az atyácska őszinte, nem hazudik, mindig igazat mond kivéve, ha nem. De már érkezik is a rajongók által megfogalmazott ultima ráció: a politika ilyen, a taktikázásról szól. Az atyácska becsületes, ő nem lop, ha pedig véletlenül egyértelművé válik, hogy mégiscsak ragadós a keze, akkor pedig jön a legszánalmasabb udvari védőbeszéd: a másik is lopna!
A magyar történelem nem a szabadságról, hanem a szabadságvágyról és a szabadságharcokról szólt. Kivételes pillanatai voltak ennek a nemzetnek es országnak a történetében amikor szabad lehetett.
„ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem”
– írta Faludy híres versében
Az igazság fogalma az egyén szempontjából leegyszerűsítve nem más, mint mindenkinek megadni azt, ami megilleti. A köz szempontjából pedig az igazságban élni nem más, mint amikor a tények és a hatalom állításai lefedik egymást, megfelelnek egymásnak. Ezek csorbulása meglehetősen evidensnek tűnik napjainkban. Hiszen a hatalom folyamatosan álhírekkel, hazugságokkal traktálja és ijesztgeti a magyar állampolgárokat.
Ebben a történelmi helyzetben egyértelmű, hogy az ellenzéknek azt a történelmi igazságot kell célul kitűznie, amelynek eredményeként a szabadságot, a szabadságban való hitet - az egyén és a közösség önrendelkezését - vissza kell adnia az arra fogékony magyarságnak.
Mert igenis itt él velünk a Nyugat szeretete, a polgári világ cizelláltsága, itt vannak velünk Szerb Antal, Babits Mihály és Réz Pál műfordításai, szívünkbe zongorázik Bartók, de nekünk gitározik Radics Béla is. Itt élnek velünk a magánjog vívmányai, a polgári jogok, mint az öröklés és a tulajdon szentségeinek sérthetetlenségei, és persze belünk ivódtak az emberi alapjogok. A szabadság sokrétű világa sokak számára fontos, hiszen az magában hordozza a lelkiismereti- és vallásszabadságot, a szólásszabadságot és az ehhez szorosan kapcsolódó sajtószabadságot, az egyesüléshez- és a gyülekezéshez való jogot, a személyes szabadságot, a mozgás szabadságát, a magántitok és a magánlakás sérthetetlenségét. Ezek pedig egy gondolkodó, szuverén ember számára alapszükségletek.
A gondolkodó középosztály, a saját népéért felelős értelmiség több évszázada azon munkálkodik, ír, szervez, tanít, hogy a magyarság igazságban és szabadságban éljen. 1989 óta – minden hibájával és bűnével együtt – többé-kevésbé demokráciában élünk. Az idő és Orbán pofátlan tolvajlása a polgárságnak dolgozik. Hiszen a kormánypárti szavazók, a despoták tábora jellemzően az idősebb és iskolázatlanabb rétegekből áll, míg a nyugati tábor csupa tanult fiatal. Ezért is írom vigaszként, hogy soha nem volt nagyobb esélyünk arra, hogy a szabadságba született ifjúság végleg győzedelmeskedjen az ancien ragime felett. A magyarság szabadságszeretete tehát csak mítosz, de most valósággá válhat. A magyarság az egész történelme során alig 40 évet élt teljes szabadságban, ebből viszont a nagy részét az elmúlt 30 évben élhettük meg. Ez a magyarság már nem ugyanaz, főként ha a fiatalokat, a jövőt vesszük figyelembe.
A két világ tábora még nagyjából hasonló méretű, s noha a diktatúrákban a demokraták a kivándorlás miatt megfogyatkoznak, hma már nem olyan nehéz a hazaköltözés és a szavazás megszervezése, a kormány minden törekvése ellenére. A táborok méretbeli hasonlósága magával hozza, hogy a győzelem attól függ - amennyiben persze a koránt sem biztos szabad és tisztességes választásokkal számolunk -, hogy ki tudja jobban megszervezni és szavazóurnához vinni a saját választóit. Most tehát ez az ellenzék feladata nem más, hogy a megfélemlítés, az ellehetetlenítés és a választások tisztátalansága ellenére egy irányba mozgósítson...
Ez a vers pedig egy bátorító emlékeztető: