Egy remek film, amit csak mi, magyarok érthetünk meg
Az Anyám és más futóbolondok a családból a történész szemével.
2015 késő őszén került a mozikba Fekete Ibolya alkotása, akkor sokat is foglalkoztak vele. Azóta megjelent DVD-n és – sajnos igen kései időpontban – a tévéképernyőre is került, de valahogy mintha kicsit elfeledkeztünk volna róla a nemzetközileg sikeres, díjnyertes filmjeink között. Pedig az Anyám és más futóbolondok a családból az egyik „legmagyarabb” film, ami valaha elkészült, ráadásul a szó jó értelmében.
Először is szögezzük le: nem a film művészi, technikai értékeiről fogok írni – ezt már sokan megtették, és számomra érthetetlen módon kissé le is húzták –, hanem a hangulatáról. Én egyszerű nézőként nagyon jónak gondolom a filmet, a XX. századi magyar történelem ismerőjeként pedig egészen zseniálisnak. A történet röviden összefoglalva: az öreg, szenilis anya narrációjában ismerjük meg életét, kezdve Trianonnal, a Horthy-korszakon, a második világháborún, a Rákosi-korszakon és 1956-on át egészen a ’60-as évekig. Nem történelemlecke ez, hanem egy családtörténet, korképek, rengeteg humoros és szomorkás hétköznapi, mégis érdekfeszítő történettel.
Amiben Fekete Ibolya filmje igen kiváló, az a különböző korszakok hangulatának, világának visszaadása. Ebben sokat segítenek az esetenként bevágott, mégsem idegennek ható, archív felvételek is. Pontosan megértjük, milyen lehetett egy középosztálybeli család élete, hogyan formálták át a történelmi események, hogyan sikerült ezeket átvészelni. A színészi játék – Ónodi Eszter és Gáspár Tibor kiváló főszereplők – és a rendezői történetvezetés pedig elhiteti, hogy mindez meg is történhetett.
Az apró történetek biztosan mind-mind meg is történtek, és ezt a szereplők is pontosan tudják, néha már olyan érzetet keltenek, mintha csak saját magukat adnák. A lakótelepen büszkén görkorizó apa, a diplomaosztóra halottaskocsival igyekező szülők, a ’30-as években saját származásukon együtt viccelődő zsidók, magyarok és svábok, mind-mind emberivé teszik a filmet, ezek olyan sztorik, amelyekhez hasonlóak minden családban megtalálhatóak. Számomra a film csúcspontja mégis az volt, amikor a főszereplő Berta (Ónodi Eszter) az ’50-es években talál egy teli pénztárcát az áruházban, de könnyes szemmel visszaadja azt tulajdonosainak, akik éveken keresztül kuporgatták össze kis vagyonukat. Az a pár másodperc, amikor a szereplők egymás szemébe néznek, mindent elmond Rákosi Magyarországáról, benne van a nélkülözés, a félelem és az ezek mögött még mindig megbújó emberi hit.
Persze a film nem tökéletes. A magam részéről sajnáltam, hogy a késő Kádár-korszak és a rendszerváltás ideje már nem került bele, de érthető, hogy az alkotók nem mertek hozzányúlni egy aktuálpolitikailag ennyire érzékeny témához, és a már így is közel kétórás játékidőt sem lehetett volna sokkal tovább húzni. Ami talán sokak számára probléma lehet a filmmel kapcsolatban, hogy nem rágja a néző szájába a történelmi eseményeket, hanem feltételez egyfajta ismeretet – amivel ideális esetben valóban mindenkinek rendelkeznie kellene. Kíváncsi lennék, ha egy középiskolás osztályban vetítenék le a filmet, milyen hatást váltana ki a diákokból. Egy valami azonban biztos: ha valaki át akarja érezni a XX. századi Magyarország hangulatát, akkor keresve sem találhatna olyan filmet, ami azt jobban visszaadná.
(A cikk első változata 2017.04.17-én jelent meg.)