Phil Collins? Legalább egyszer az életben minden zeneszeretőnek látnia és hallania kell
Nem tudom, kinek mi jut eszébe Collinsról, de nekem egészen biztosan az abszolút muzikalitás. Emiatt (is) vettem nagy örömmel, hogy a sztár világkörüli turnéra indult pár éve, és végre érinti az öreg kontinenst is.
A koncertsorozat persze elkerüli hazánkat, köszönhetően a brutálisan magas ÁFÁ-nak és a megfelelő helyszín hiányának. Persze a távolság nem rémiszti meg a megrögzött koncert turistákat, beleértve jómagamat is. Mert ha Phil csak Bécsig jön, akkor a hozzám hasonló fanatikusok fogják magukat és szépen elindulnak a megszokott buktatókkal szegélyezett útjukra.
Ebben az esetben a szokásos vasárnapi, horrorisztikus dugók sora borzolták az idegeinket, de szerencsére időben eljutottunk az Ernst Happel Stadionba, ahol nem csak Collins, de az egykori Geneis tagja, Mike Rutherford bandája a Mike and the Mechanics is kisebb szerephez jutott. De ne rohanjunk ennyire előre: egyrészt az utóbbi évek híreit hallva, egy csoda, hogy Phil még a világot jelent deszkákra állhat ülhet. A kiváló dobos, sajnos évek óta nagyon komoly gerincproblémákkal küzd, ami olyannyira eluralta Collins mindennapjait, hogy például a brit bulvár újságok egy időben előszeretettel cikkeztek a reményvesztett, depresszióba esett sztár magánéletéről, ami a saját maga elmondása szerint is csak egy hajszálon táncolt, öngyilkossági gondolatai jó ideig szerepeltek például a The Sun címlapjain is. De a jó öreg Collinst azért kemény fából faragták, összekapálta magát és inkább elindult egy monstre koncertsorozatra, amelynek önironikusan egyszerűen csak a Still Not Dead Yet címet adta.
Persze róla mindig is tudtuk, hogy egy vidám fickó. Klipjeiben előszeretettel bohóckodott és komikusi tehetségét is megcsillogtatta pár felejthető filmben. Phil elsősorban zenész, nem is akármilyen, ő egy korszakos zseni. Életpályáját szinte csak sikerek övezik. Nem tojt be, amikor Peter Gabriel kivált a Genesisből, megfogta a mikrofont és letett csapatával egy olyan életművet az asztalra, hogy csak úgy porzott. Eladott párszáz millió lemezt, úgy a Genesissel, mint szólóban, sőt belekóstolt a filmzeneszerzésbe is. Karrierjével kapcsolatban elég, ha csak azt mondanom, hogy Carpet Crawlers, vagy Invisible Touch, esetleg az I C’ant Dance, és ez csak a progrock Genesis pár slágere, aztán ott van az In the Air Tonight az Easy Lover, a Both Sides of the Story, hogy a szólókarrierjéből is idézzek párat. Szóval, Phil nem csak zenész, hanem egy jelenség. Olyan tipikus angol pasi, aki valami eszement tehetséggel van megáldva, de mellette laza és mindig van egy jó poénja is. Ezen dolgok fényében sem hagyhattam ki a vasárnapi esti bécsi koncertjét, mert egyszerűen Collinst látni kell, amilyen gyakran csak lehet.
A koncertet tehát a Mike and the Mechanics egy órás szettje indította. Nem tudom, milyen lehetett Mikeéknak ez a „bemelegítő” szerep, de biztosan nem túl hálás. Persze nem ismeretlen a történet a Genesis kapcsán sem, vannak olyan csapatok, amikben olyan zsenik játszanak együtt, hogy a folyamatos nézeteltérések és kakaskodások a banda felbomlásához vezetnek, az ilyen esetekre számtalan példát lehetne felhozni. A Mechanics létrejöttét tekintve azért egy picit árnyaltabb a kép, egyrészt Collins szólólemezei rengeteg időt elvettek a Genesistől, ami egyébként nem oszlott fel, de azért a többi tagnak is volt ideje a saját ötleteit csiszolgatni. Mike Rutherford szerencsére nem a szegény ember Genesise címre pályázott és a poposabb, szoftrockosabb út felé vette az irányt, le is tettek pár combosabb slágert az asztalra, mint például a Silent Runningot, az Over My Shoulderst vagy a melankolikus Living Yearst. Sajnos már nem Paul Carrack énekel a csapatban, de szerencsére Tim Howar sem egy béna kacsa. A szűk egy órában, amit a színpadon tölthettek, hozták a kötelezőt, minden ismert dalukat letolták. A söröspult mellett álldogáló vagy fütyörésző stájerek nagy örömére, hiszen azért volt köztük szép számmal, aki nem csak a Falco-t vagy az Opust ismerhette, meg is lepődtem, hogy ez a nyolcvanasokban indult pár lemezes sikertörténet, hány emberből váltott ki pozitív reakciókat, de azért nem árulok el nagy titkot azzal, hogy - vasárnap este - mindenki Collinst várta. Nem is kellett sokat várni, hiszen a rövid átállás után pontban ¾-9 kor felült a kis székére a zenészlegenda és belekezdett az Against All Oddsba, ami azért valljuk be, nem egy koncertkezdő dalocska. Az 1984-es Esélylesők című, feledhető film betétdala mára rengeteg feldolgozást megért, elénekelte boldog-boldogtalan, s hiába állandó vendége bármelyik tehetségkutatónak, azért máig egy bitangjó darab tudott maradni. Collins a megszokott sessionjét hozta az európai legre is. Sokak nagy örömére. A fúvósok mellett ott állt a megszokott bivalyerős vokalista sor, a dobokat pedig nem más, mint Collins fia: Nicholas Collins püfölte.
A basszerost és a billentyűst külön kiemelném, a nem kis optikai szakállal megáldott Leland Skarl és a szintimágus Brad Cole örökös tagjai a bandnek. Az ezer színben pompázó kivetítő ismét Phil megalomániájának volt betudható, aki volt már Genesis-koncerten, az tudhatja, hogy Collins nagyzási mániájának csak a helyszín korlátai szabhatnak határt. Persze egy stadionturnén szükség van látványra is. A hétszeres Grammy-díjas, Oscar- és Golden Globe-díjas Collins végigülte a koncertet, nem kis meglepetésmre az In the Air Tonight legendás dobszólóját is kihagyta. Vegyes érzéseim voltak emiatt, persze örülök, hogy láthatom a zenészt a színpadon, de azért ez így csak félig show. Ellenben tényleg hatalmas lelkierőről tesz tanúbizonyságot.
Kíváncsi lettem, hogy Collins fejében mi járhat egy-egy koncert alatt: maradjak meg az emlékezetükbe, akként a vicces albioni srácként, vagy hagyjam meg ezt a széken ülő megöregedett ember képét a fejükben? Szerencsére a zenekar körülötte profi módon hozta az általuk diktált színvonalat. Szinte az összes nagy slágerüket eljátszották, az Another Day in the Paradisetól a Separate Lives-ig. Számomra volt egy pár nagy hiányzó, de összességében tisztességes 2 órát játszott a csapat. Az Easy Lover és a Sussudio igazi fieszta hangulatot varázsolt a Práterbe, persze Collins gondolt a Genesis rajongókra is, A throwing it All Way, a Follow You, Follow me és az Invisibel Touch is bekerült a setlistbe. Utóbbit kár, hogy szétfújták a fúvósok, ez a fajta frissítés szerintem nem tett túl jót a Genesis klasszikusának. Természetesen a kihagyhatatlan dobszólót, fia és a már csak kongázó Collins is remekül hozta, vastapssal kísértünk minden leütött hangot.
Összességében az 19 dal, amit hallhattunk Bécsben vasárnap este, egy korrekt összefoglalója volt Collins munkásságnak, és a nem túl heves vérmérsékletű osztrákok is felállva és táncolva kísérték tapssal az öreget, szinte az egész koncert alatt. Persze ekkora tekintélyt nem könnyű kivívni, de Collinsnak - amióta zenél - 1967-óta volt erre lehetősége, amivel élt is. Pályafutása felbecsülhetetlen érték, szinte egy megismételhetetlen csoda, s miközben a klasszikus koncertzáró Take me Home szólt a színpadról, azon gondolkodtam, hogy én mit viszek haza erről a koncertről.
Egy remek koncertélményt, kegyetlen jó soundot és egy olyan érzést, amiről még évek múlva is mesélni fogok a barátaimnak. Egy biztos: Collinst legalább egyszer az életben minden zeneszeretőnek látnia kell. Örülök, hogy a 2005-ös budapesti koncertje után újra jegyet váltottam a művész vonatára. A turné még tart, ha valaki kedvet kapott egy környező országban még megcsípheti Philt és bandáját.
(Borítókép: ultimateclassicrock.com)