Az ember, aki megengedheti magának, hogy a koncertjén a látványt pár lámpa fénye adja
Mindig nagy öröm, ha egy A-kategóriás világsztár a hazánkba látogat, szerencsére Sting esetében ez már lassan hagyománnyá válik, mert ha jól számolom, csak az elmúlt két évben háromszor is láthatta a hazai nagyérdemű.
A turné apropóját az új, My Songs lemeze adta, hiszen Sting nemrég úgy gondolta: eljött az idő, hogy a legnagyobb slágereit újragondolva egy olyan korongot jelentessen meg, ami tulajdonképp egészen a Police-ig visszanyúlva minden olyan mérföldkövet megcsillogtat - egy picit új köntösbe bújtatva - , ami az igazán nagy hírnevet és sikert meghozta neki. Valljuk be, az ötlet nem túl innovatív, de Sting utolsó néhány lemezét nézve ez nem is meglepő. Talán elfogyott a nafta? Persze neki már nem kell bizonyítania semmit, az életműve így is maga a csoda és ő az, aki már a sokoldalúságát (emberjogi aktivista, zenész és színész) is megmutatta, tényleg bármikor csendre intheti a kritikusait.
Persze Sting se lehet könnyű eset. Érthető, hogy a The Police-ból ki akart törni - munkamódszerei a pletykák szerint nem egy producer és zenésztárs idegeit szedték szét - bár hozzáteszem a koncertjei gerincét mai napig a Copeland-del, Summers-szel közösen megírt dalai adják. Az sem titok, hogy elfogult vagyok, hiszen a The Police az egyik legnagyobb kedvencem és azért szívet melengető lenne valami izgalmas dolgot is hallani már újra Stingtől. De tudom, ízlések és pofonok, azért talán van még eddig ismeretlen út is a számára, a párszámos r’n’b énekesekkel vagy a jótékony homályba vonult egykori reggae-sztárokkal közös kooperáció engem személy szerint nem elégít ki zeneileg, ellenben a rádiók játszási listáin nyilván jobban teljesítenek ezek a produktumok, mint egy a kísérletezőbb oldalát mutató zenész alkotásai.
Talán egy Sting dzsessz-lemezt szívesen levennék a polcról. De elég a fanyalgásból. Nézzük mi történt Kedd este a Papp László Budapest Sportarénában. Pontban 9-kor kezdett a csapat, a már lassan megszokott felállásban. A dobokat a zseniális Josh Freese püfölte, aki nem kisebb csapatokban, mint a Devo, a NIN és a Guns n Roses is bizonyította már a tehetségét. Természetesen kár lenne megfeledkezni Rufus Millerről, a remek szólógitárosról, a billentyűk mögött pedig Kevon Webster állt, aki mellett a háromtagú vokalista sor is megcsillogtathatta a tudását. Ahogy a 16-szoros Grammy-díjas Sting fellépéseitől már megszokhattuk, a látványt pár lámpasor fénye adta, a hangsúly ismét a zenén volt. A Massage in a Bottle remek kezdőszámnak bizonyult, lélegzetvételre sem volt idő máris követte a Ten Summoner’s Tales slágere az If I Ever Lose My Faith In You, majd a Nothing Like The Sun és talán Sting szólómunkáinak legnemesebb gyümölcse, az Englishman in New York. Erős kezdés, és ez még csak az alaphangulatot adta meg. Az If You Love Somebody, majd a Police klasszikus, az Every Little Thing She Does Is Magic, a Brand New Day majd megint egy Police: a Spirits in The Material World egy perc szusszanást sem engedélyezett a közönségnek.
A már említett új lemezre áthangszerelt dalok valójában nem sokat változtak, pici ráncfelvarrást kaptak, mindenki döntse el maga, hogy előnyükre vagy hátrányukra sikerült belepiszkálni a szerzeményekbe. Én a koncert közben meg nem mondtam volna, hogy a My Songs verzió vagy az eredeti az, amit játszanak. Az ütemesebb nóták mellé befértek Sting líraibb szerzeményei is, a Seven Days, a Fields of Gold és a Shape of my Heart is bekerült a Setlistbe. Mondjuk speciel én a Police blokkot jobban vártam. A Synchronicity újra leporolt Wrapped Around Your Fingerse, egy kicsit lassabbra sikeredett a vártnál, de a Walking On The Moon és a So Lonely hatalmasat szólt, jó persze nem a klasszik trió tolta, de azért én beértem azzal is, amit a Sting Band elém tálalt. A Desert Rose után aztán végre eljött az én időm, a Ghost in The Machine Demolition Manje, a Can’t Stand Losing You majd az Every Breath You Take, amire a ráadásban még érkezett a King Of Pain és a Next To You., majd a Fragile.
Sting ismét tökéletes koncertet adott, tényleg csak szuperlatívuszokban lehet az estéről beszélni. Tökéletes hangzás, szuper zenekar és iszonyat laza, kőprofi Sting. Remek dalok és nagyon jó hangulat. Mindenki megkapta azt, amiért jött. A Sting rajongók a szívhez szóló - számomra néha giccsbe hajló - dalokkal tölthették fel magukat, a Police rajongók pedig egy remek válogatást kaptak abból, ami már akkor legendává vált, amikor megjelent. Talán a bevezetőben leírt fanyalgásom alátámasztja egy csöppet, hogy a 2000 után kiadott korongokról, ha jól számoltam egy dalt játszottak, bár azt se tudom, hogy minek. A Shaggyvel közösen írt Waiting For The Break Of Day alatt legalább ki lehetett szaladni egy sörért a büfébe. Egyelőre nem tudom, meddig kell várnunk Sumnerék következő hazai koncertjéig, de remélem nem sokat. Ha egy újabb Police reunióról nem is álmodhatok, azért egy formabontó új nagylemeznek örülnék, talán olyan zenészekkel kooperálva, mint Peter Gabriel, esetleg Mark Knopfler vagy épp Trent Reznor (ha már Josh Freese). (10/9)