A csillagok is szeretni fognak… - In memoriam Kocsis Zoltán
Verssel emlékezünk az éppen három éve elhunyt géniuszra.
A csillagok is szeretni fognak…
In memoriam Kocsis Zoltán
Hát elmentél Te is drága jó Zenész,
üresen kong ma minden zongora,
Géniuszod csillaggá változott
a magas égbolt lett játékod otthona.
Esik az eső a földre, búsan szemerkél,
a novemberi csönd szomorú némaság,
bort öntök a lelkemre te „szigorú nagy zenész”.
Nélküled ma minden hang csak elütött bénaság.
Nézz ránk kérlek olykor, nézz ránk míg itt vagyunk
néhány nap múlva a tested eltemetjük halkan,
Bartók búsong majd megkarcolt szívünkben,
dalunk zenétlen lesz, beszédünk szavatlan.
Mert gyermek voltál Te, egy ártatlan kisfiú
az voltál Te, ami bennem már rég halott…
A szépség volt szíved legszebb forradalma,
és ez a szépség most, mint a jég, megfagyott.
A zenéd itt marad, mint ércbe mártott álom,
ezt a verset pedig most én is itt hagyom,
s bár jól tudom, a csillagok is szeretni fognak,
fekete a zongora az elázott színpadon.
2016. november 7.