Kéri László: Az önértékelési zavarokban szenvedő főnökök imádják, ha minél nagyobb körülöttük a felhajtás
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Mondhatni adott, mely témákkal kell és érdemes foglalkoznunk, ami ezt a hetet illeti.
Kéri László: Engem is nagyjából ugyanaz a három-négy jelenség foglalkoztatott az elmúlt néhány napon, mint a hírolvasó/tájékozódó kisebbség elsöprő többségét. Legfeljebb annyiban térhet el az én véleményem, hogy megpróbálok magamban kapcsolatot teremteni a látszólag össze nem tartozó jelenségek között.
Zsúrpubi: Ezek közül mit emelnél ki?
Kéri László: Például azt, hogy Karácsony Gergő az elmúlt héten tucatnyi alkalommal válhatott vezető hírré, ám ezek közül kettő is különösen attól volt érdekes, mert:
- biciklivel ment be az új munkahelyére,
- busszal utazott föl a Várba, a kormánymeghívóra.
Másfelől, meg…néhány napon belül kétszer is átélhette a főváros lakosságának akár százezres nagyságrendű polgára is, hogy akár még az ő számukra is mit jelenthet egy-egy kétes hírű külföldi vezetőnek a mi hazánkba történő, legfeljebb egynapos látogatása is. Nem tudom, hogy hányan akadtak olyanok, akiknek a fejében ez a kétféle jelenség már csak azért is összekapcsolódhatott, mert időben, szinte egy-két nap eltéréssel lehetett megélni mindezeket.
Zsúrpubi: Kezdjük Karácsonnyal!
Nézzük akkor egy kicsit bővebben is meg ezt a két jelenséget. Először is, normális körülmények között annak az eseménynek nem lenne szabad hírré válnia, hogy Karácsony Gergő úgy viselkedik, úgy utazik, mint több százezer ember ebben a városban. Naponta legalább félmilliónyian ugyanezt teszik, de nem jutna senkinek sem eszébe ezt kitüntetett eseménynek vélni. Nincs ember ebben a városban, aki azért szeretné magát megünnepeltetni, mert reggel a 9-es, vagy a 17-es busszal ment munkába. Most sem gondolom azt, hogy az új főpolgármester kezdett volna színészkedni, hanem inkább azt, hogy a média többsége is már évtizedek óta elvesztette a józan ítélő képességét, és nem hiszi el, hogy jelentős politikussá válva is akadhat olyan ember, aki szeretné megőrizni a korábbi önmaga hétköznapi mivoltának minél szélesebb felületét. Pontosabban szólva, a bulvárosodott média és a megállás nélkül szerepeiket vesztő/eltévesztő, és egykori önmagukat pillanatok alatt elfeledő politikusok közös torzulása vezethet oda, hogy a valaha volt mindennapi élet trivialitásaiból szenzációt keltő eseményt kreálnak.
Képzeld el, például majd a jövő héten azt a hírt, mi szerint a főpolgármester esténként mesével búcsúzik a kisebbik gyerekétől… Mindazonáltal érteni vélem azt is, hogy Karácsony Gergő még ezekkel az apróságokkal is üzenni szeretne: magának is, a választóinak is, meg az ellenfeleinek is. Leginkább azt a szándékát, hogy ha lehetséges, akkor szeretne megmaradni normális polgárnak az új szerepkörében is. Ha hagyják.
Jut eszembe minderről… 1988 november hetedikén a frissen berobbanó Fidesz vezetői a Roosevelt téren, a BM előtt söprögettek, és azt találták üzenni, hogy: „mi majd március 15-én fogunk pihenni…” Ennek, ott és akkor többszörösen összetett üzenete volt: Részben az, hogy november hetedike bármennyire is munkaszüneti nap, ők nem tartják ez megünnepelni valónak. Részben pedig arra a kultúrbotrányra hívták fel a figyelmet, mi szerint március 15. még mindig nem olyan nemzeti ünnep, mint pl. november 7… (Bármilyen hihetetlen, de csak a Németh-kormány állította vissza megkülönböztetett becsületébe ezt a -számunkra oly fontos – napot. Részben pedig az akkori Kövér Lászlónak, s a többieknek nem derogált seprűt venni a kezükbe és nyílt téren imitálni a fizikai munkavégzést. Képzeld el most Kövért, Orbánt, Ádert bárhol, bármiféle hétköznapi/nyilvános szerepkörben, ahogyan például felszáll a Keletiben a vonatra, hogy Pécsre utazzék; ahogyan bevásárol a Tescoban a hétvégére; esetleg-elvinné megstoppoltatni Borkai zoknijait egy varrónőhöz.
Zsúrpubi: Nem nagyon megy. Mit gondolsz arról a felfordulásról, amit az orosz, majd a török elnök érkezése váltott ki?
Kéri László: Megjön egy - történelmileg nem túl jelentős - külföldi vezető, és ennek köszönhetően órákra szétesik a főváros normális élete. Embereket letessékelnek a közlekedési járművekről, rájuk parancsolnak, hogy fejezzék be az éttermi ebédjüket, a metrók aluljáróiban kell vesztegelniük és még azt sem tudhatják, hogy meddig; elkésnek színházból, óvodából, vendégségből, mert nem lehet az város egyik végéből a másikba eljutni. Két ember magányügye miatt. Képzeld el, ha mi egy ilyen interjú megbeszélésekor lezáratnánk a Váci utat, amíg el nem készülünk ezzel a Heti Krónikával, végül is, ez is két ember munkája, nem? Tudom, persze, hogy tudom: vannak kötelező nemzetközi előírások, diplomáciai protokoll-normák stb.
Ennek ellenére, nem hinném, hogy akadt normális/hétköznapi ember ebben a városban, aki ne érezte úgy csütörtökön, hogy még a kötelező előírásokat is alaposan túlteljesíthették. Vagy, ha mégis ennyire védeni kell valakit, akkor miért nem intézik diszkréten, titokban ezt a találkozót? Miért nem mentek inkább Felcsútra? Ott aligha akadt volna falubéli, aki veszélyeztethetné akár Putyint, akár Erdogant - ők már sok éve hozzászokhattak az Orbán jelenléte miatti rendkívüli állapotokhoz.
Azzal is többé-kevésbé tisztában vagyok, hogy minél vitathatóbb, sebezhetőbb egy-egy politikus tevékenysége, annál nagyobbak az őt, személy szerint fenyegető veszélyek. S fokozottan így lehet ez, ha mindkét vezető „különleges eset”. Egy más nézőpontból nézve viszont az is feltűnő ám, hogy éppen ezek az önértékelési zavarokban szenvedő főnökök imádják, ha minél nagyobb körülöttük a felhajtás. Utcai járókelőként - nincsen jogosítványom, így évtizedek óta a tömegközlekedést használom - felbecsülhetetlen közéleti tapasztalat, amit naponta az utcán, járműveken, piacon, boltokban hallok. Személyiségzavaros vezetőként, lehet, én sem bánnám, ha időnként móresre taníthatnám a népemet és legalább egy-két órára érzékeltetném velük: milyen is az igazi diktatúra.
Szerencsémre sohasem lehettem semmilyen vezető, ezért ezen a héten is belém éghetett az a jól ismert, utcai tapasztalat, hogy: milyen lehet az igazi diktatúra? Amikor nemcsak egy-két órára szórakoznak veled, hanem az egész életeddel is ezt tennék - ha tehetnék. Pedig - s ezzel kezdtük - lehetne ezt a kivételes szerepkört normális, hétköznapi keretek között is intéztetni. Igaz, akkor talán odaveszne a képzelt, kivételes fontosságtudat.