Kéri László: A Puskás Stadion a nagyzolási mánia koronaékszere
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Az elmúlt hét legfelkapottabb eseménye mindenképpen a stadionavató lett.
Kéri László: Valóban, ha valaki egyszer, sok év múltán esetleg visszanézi ennek az elmúlt hét híreit, akkor elsősorban két dolog fog neki szembe tűnni. Először is az a fajta ünneplés, ami az új stadion avatását övezte, másodszor pedig az ellenzéki helyfoglalások körüli kisebb-nagyobb konfliktusok. Tudom, ti is, mások is mindent megírtatok, elmondtatok az új stadion megépülése kapcsán felvetődött és soha meg nem válaszolt kérdésekről. És nem is szeretnék most még én sem azon az - egyébként igen fontos – kérdésen rágódni, hogy szabad-e majdnem kétszáz milliárd forintot úgy költeni el, hogy a pénz sorsa, a költségek alakulása, a kivitelezők világos kiléte, és számos, tisztázásra váró talány úgy tűnik, egyhamar nem lesz világosabb.
Ami egyébiránt alapvető baj, s nemcsak e stadion, hanem a többi, majd’ ezerötszáz milliárd forint esetében is, amelyet 2011 óta „sportcélokra” fordítottak. Ennyiben a Puskás Stadion nekem az egész nagyzolási mánia koronaékszere, s attól tartok, hogy e szerepkörében az új évtized végére sem marad egészen magára. Gyűlnek köré az úszó vébére emelt uszodától kezdve a vidéken kongó kistestvérekig még számosan.
Gyerekkoromban állandóan azt hallottam a lilafüredi palota szállóról, hogy lám-lám így herdálta el a Horthy-korszak a népszövetségi kölcsönt. Ugyanakkor viszont alig hallottam rossz szót a Népstadion kapcsán arról, hogy ez az építmény a Rákosi-korszak legitimációjának lenne a bizonyítéka, pedig nyilvánvalóan az volt. Jut eszembe, talán azért nem, mert abban a hatalmas és riasztó betonkatlanban egyébként fociztak. Igazi focisták fociztak, és igazi nézők tömték meg a stadion teljes karéját. Én egészen kis koromtól, kb. tizenegy éves koromtól kijártam oda, 1963-tól pedig szinte minden héten, mert hosszú évekre bezárták a Fradi-pályát, és itt kellett tartani a Fradi hazai bajnoki meccseit. Ami éppen nem volt baj, mert akár egy Fradi-Tatabánya meccsre is kiment 40-45 ezer néző. S ha a fővárosi csapatok játszottak egymás ellen, olyankor alig-alig akadt arra példa, hogy hetven-hetvenötezernél kevesebben lettünk volna. Igaz, nekem azt kellett erősen néznem, hogy aznap Varga Zoli vagy Flóri lesz-e a jobb?
ZSPB.: Csak nosztalgiázunk?
K.L.: Nem egészen, mást is szerettem volna mondani. Azt, hogy hetente előfordult akkora tömeg jelenléte a stadionban, mint a mostani, minapi megnyitón. És sohasem kellett a város lakóit várható közlekedési káoszra figyelmeztetni, mindenki beért a meccsre és hazajutott utána rendben. Az is igaz, hogy 50-55 évvel ezelőtt a mainak a töredéke lehetett a városi magángépkocsi-forgalom, senkinek sem okozott gondot trolival, HÉV-vel, busszal hazamenni. Mi lehet az oka annak, hogy egy (vonzáskörzetével együtt) két-két és félmilliós településen ennyi ember mozgása manapság káoszhoz vezethet?
ZSPB.: És a történelmi pillanat varázsa?
K.L.: Hát… igen…Még egy helyre kis ünnepi klipet is kaphattunk, és amikor ezt a heti krónikát írjuk, akkor már a kormányfő által közzétett helyen 781 ezren nézték meg és 2500 körül volt a kommentelők száma is. Na az is megérne egy mélyebb kultúrszociológiai elemzést, ha a kommentárok emelkedett diskurzusát valaki egyszer végigolvasná.
Mindig is viszolyogva figyeltem erre az új keletű „kommentdemokráciára”, amelynek keretei között emberek százezrei elengedik magukban a vadállatot, a vérengzeni kész fenevadat, és úgy ugranak verbálisan egymásnak, mintha valóban élet-halál háború kellős közepén élnének. Mintha állandó, lélektani főpróbát tartanának egy igazi, végső leszámolás előtt. A hadakozókat a legkevésbé sem maga a stadion érdekli, hanem egymás minél hatékonyabb felidegesítése.
De visszatérve az ünnephez, a kormányzati média tényleg mindent elkövetett annak érdekében, hogy az esti avatómeccset egyfajta különleges nemzeti ünnepként, a Kárpát-medence újraegyesítéseként, össznemzeti felébredésként élhessük meg. Nem tartom kizártnak, hogy tényleg sokan akadtak olyanok, akiknek ez valamiféle szakrális pillanat lehetett, mégis túlméretezettnek, meglehetősen arányérzék-vesztettnek tűnt az a fajta felhajtás, amivel végül is ezt az alkalmat az egekbe tupírozták. Pontosabban szólva,
nagyon is kilógott az a fajta politikai lóláb, hogy mindez a Főnök mániái miatt lett ennyire kitüntetett és kényszeresen megünneplendő esemény.
Ha Orbán úgy gondolja, hogy a nemzet sikeresebb utakra terelése és újraegyesítése leginkább a labdarúgás feltámasztása révén valósulhat meg, akkor erre azt lehetne mondani, hogy tessék, nézzük meg, mire mentek eddig az erre fordított, irdatlan összegekkel. A realitásokról és a valós erőviszonyokról az uruguayi válogatott egyébiránt az első félórában adott némi bemutatót, és a stadion szépsége sem tudja feledtetni az orbáni kalandorpolitikának a talmi voltát. Legfeljebb az ünnepi fényözön segítségével mindez egy estére álommá varázsolódott. Holnap majd felébredünk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mindenesetre bennem továbbra is ott motoszkál a dilemma: ha a stadionépítés össznemzeti sikertörténet, akkor az eredeti, 1953-as Népstadion is megbocsájthatóvá tehetné a Rákosi-korszak rémségeit? Nyilván a válasz az, hogy ez őrültség, nem kellene így összekeverni a különféle dolgokat. A helyzet viszont az, hogy e jelenlegi ünneplés határtalanságaiban sem én kevertem össze az össze nem tartozó elemeket.