Budapesten járt a Scorpions, az európai rendszerváltó rock megtestesítője
Tegnap este a Papp László Budapest Sportarénában teltházas koncertet adott a hannoveri rock matuzsálem, a Scorpions. A Crazy World Tourra keresztelt koncertsorozat tehát elérte Magyarországot is. A csapat egyébként sorlemezzel utoljára 2015-ben borzolta a kedélyeket, a mostani turné tulajdonképpen a megállás nélküli Scorpions fellépés cunamik egyike, csak épp egy aktuális címmel ellátva, vagyis (sajnos) nem egy új korongot jöttek promózni.
Az apropó nélküli buli előtt, némi keresgélés után megállapítottam, hogy az utolsó magyarországi koncertjük óta - ami 2016 februárjában volt – a setlistjük alig változott, pusztán csak a turné nevét frissítették és levettek nagyjából 4-5 dalt a repertoárból. A hangverseny kapcsán egyébként próbáltam a gondolataimat összeszedni a csapattal kapcsolatosan, s nyilván az Omegával való kooperációjuk miatt is, de néha az volt az érzésem, hogy ők az egyik legnevesebb magyar rockbanda. Lehet, hogy csak amiatt, mert Budapesten annyiszor játszottak már, hogy simán kapnának a letelepedési kötvényekből, vagy talán azért, mert a csapatban mindig is volt (számomra) valami szoci utánérzet. Én simán összekeverném őket az 1986-os Eddával, külsőségekben biztosan!
A Scorpions nekem a szegény ember Deep Purpleje vagy Zeppje maradt, de komolyra fordítva a szót, nem lehetsz világsztár olyan névvel, hogy Klaus Meine! Aztán mégis! Emlékszem egyszer meg is néztem a biojukban, hogy az a Hannover nem Drezda-e, de persze nem. Nem is szaporítom a szót, lássuk mi történt hétfő este az Arénában!
Abban előzetesen is biztos voltam, hogy akik a laza terpeszes, szűk bőrnacis, szegecses bőrsapkás(!!!), bő trikóban előadott, alapvetően a keménykedésektől mentes rockra vágynak, azok megkapják azt, amiért kimerészkedtek az esős, nyúlós novemberi éjszakába. Vagy még többet is. Hiszen a Scorpions esetében azért nem csak egy százmilliós példányszámban lemezeket eladó, több mint ötven éve együtt zenélő bandáról beszélhetünk, ők politikai értelemben az európai rendszerváltó rock megtestesítői. Kulturális értelemben pedig egyfajta ikonokká váltak, a Wind Of Change épp úgy beégett az európai fejekbe a rendszerváltás idején, mint például a U2 trabantjai, amint épp Berlin utcáin pöfögnek. Egyébként egy picit mindig is haragudtam a Scorpionsra, tényleg egy olyan német bandáról van szó, akik nem véreztek el sem az öreg kontinensen, sőt a tengerentúlon is kedvelték őket, mégse jut eszembe 5-6 dalnál több, ha bemondják a nevüket, oké nyilván a műfaj, amiben alkotnak nem az én világom, de több mint 50 év termését nézve azért ez nem túl acélos. Ahogy már tettem rá utalást, a setlistjeiket átnéztem az elmúlt 25 évre visszamenőleg és valóban nagyjából 5 keretnótára épül a fellépéseik zöme, persze néha akusztikusan, néha egy kicsit átdolgozva, megspékelve ezzel-azzal...Ennek a fényében nem is vártam eget rengetőt a Scorpionstól, de tényleg nem csigázom tovább az olvasót.
A zenekar jó nagy csörömpöléssel lépett színpadra, valamivel este 8 után, hangosak voltak kegyetlenül, a cucc hangereje majdnem levitte a színpadot rejtő hatalmas molinót. Amit a roadok szerencsére pikk-pakk elcuccoltak, így mindenki megcsodálhatta a kivetítőt, ami kábé akkora volt, mint a Kisalföld, a hatalmas ováció pedig, amivel Meinééket fogadták szerintem a zenekarnak is szívet melengető lehetett, mert mosollyal az arcukon tolták le azt a szűk 90 percet, amiből tulajdonképp én így utólag nem is hiányoltam semmit. De ne rohanjunk még annyira előre!
A show a Going Out With a Banggel indult, majd szokás szerint érkeztek a Crazy World -és a Love at First Sting-lemez legsikeresebb dalai, amik a buli gerincét adták. Persze nem maradhatott el az 1980-as Animal Magnetism slágere a The Zoo, mint ahogy a 70-es években kiadott dalaikból összeállított medley sem. A csapat kő profin hozta az estét, Matthias Jabs és Rudolf Schenker egy percre sem álltak meg, gitárjaikkal a nyakukban simán teljesítették a Cooper-tesztet,
Meine pedig annyi dobverőt dobált szét a nagyérdeműnek, hogy a Greenpeace simán küldi majd a napokban a számlát az amazóniai dzsungel megritkítása miatt.
Természetesen a kivetítőn volt magyar zászló, aminek nagyon örültek, még az ukrán vagy német trikolórt szorongató rajongók is. Meg szép videók is jutottak kivetítve az orbitális vászonra, a hangosítás néha jó kásás volt, de azért szólt, mint a veszett. A jó savankás Soproni mellé megtette.
Egyébként tényleg jó volt a hangulat és mindenki jól érezte magát, még Mikkey Dee dobos is, akit egy szerkezettel a magasba emeltek, így valójában ő lehetett az est fénypontja. Sajnos most nem James Kottak dobolt, de ne aggódjuk, hősünk - aki nagy csibész hírében áll – szerencsére nem tűnhet el csak úgy, őt mindig megtalálják, hiszen a zenész mellére varrt legendás Kottak tetkó segíthet a szervezőknek, hogy legyen bárhol is a jó öreg James, akkor sem kallódhat el! Remélhetőleg legközelebb, majd ő püföli a bőröket pl. a Crazy World 100 gigaturnén. A dobos Mikkey-t a közönség és a rokonok örömére is, természetesen épségben visszaszállították a színpadra, hogy aztán jöjjön a mindent elsöprő Blackout majd a Big City Nights!
A ráadásba bekerült – nem túl meglepő módon – a Still Loving You és a mára már legendássá vált Rock You Like a Hurricane is. A meghurrikánoztatott közönség pedig csak pislogott, hogy eltelt 90 perc és Meinéék leléptek, ez van. Szerintem kerek volt a buli. Az összes kocsmasláger elhangzott, egy-két felesleges betétdal eljátszásával csak az időt lehetett volna húzni, tök feleslegesen. Azt is bevallom, a végére egész megszoktam Klaus Meine fejhangját és azt vettem észre, hogy engem is elkapott néhány pillanatra változás szele...Atyaég! Rocker leszek??? Na, azért az mégsem!
A viccet félre téve, a Scorpions egy szerethető banda, ami mára már nagypapa korba lépett, de azért azt tudjuk, ha máshonnan nem, hát a hazai reklámokból biztosan, hogy a lenyugvó napnak is van ereje.
Tehát óvakodjon mindenki a skorpiók fullánkjától!