1956-os bohózat: személyeskedés és további aggasztó kérdések
Még mindig nincs vége az '56-os emlékév talán legdurvább ügyének, a Dózsa–Pruck-fotóbotránynak. Mint arról mi is többször beszámoltunk, az események mostanra egy tragédia és egy bohózat keverékét mutatják, amelynek szürrealitásán még nevethetnénk is, ha nem velünk, a mi múltunkkal és a mi közpénzünkkel játszanának.
Az ügy épp a bíróságon van, Pruck Pál lánya azt szeretné, ha végre döntés születne arról, hogy az elhíresült óriásplakátokon az ő apja látható-e, vagy esetleg, ahogy a Schmidt Mária kormánybiztos vezette Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány korábban biztosan állította, Dózsa László színművész. Az ügy egyik kulcsfigurája az a Horváth Miklós nyugalmazott ezredes, hadtörténész, aki miután hosszú évekig Schmidt egyik közeli munkatársa volt, most hirtelen ellenséggé vált, neki kellett elvinnie a balhét a hibás beazonosításért, ő pedig harcba szállt korábbi harcostársa ellen. Az ügy legutóbbi fejezetében pedig leginkább Horváthba köt bele Tallai Gábor, a Terror Háza programigazgatója az "elfogulatlanságáról híres" Pesti Srácoknak küldött írásában.
Néhány részletet szeretnék kivenni a cikkből, és ezek hátterére kicsit rávilágítani. Nézzük is, miket írt a Programigazgató Úr.
"Megjegyzem, a konkrét ügyet egy évtizede néhány tudományos esettanulmánnyal lezárták volna. Most nem így van. Egykori kollégám azonban – szomorú ez – bejelentkezett a legtrendibb Leónidasz szerepére: gyorsan levetette az akadémiai doktori, professzori, szakértői, vezető kutatói mellvédet és nem mellesleg a főtiszti, férfiúi büszkeséget."
Tallainak teljesen igaza van! Egy ilyen esetet szakmai vitának kellett volna megoldania, nem csak korábban, most is. Csakhogy van itt egy kis probléma. Az igazi botrányt nem az robbantotta ki, hogy néhányan megjegyezték, a képen valószínűleg nem is Dózsa szerepel. A kételkedők ráadásul még próbáltak is közel maradni a szakmaisághoz, '56-os szaktörténészeket és az 1956-os Intézetet is bevonták a vitába. A nagyobb botrányt éppen Schmidt robbantotta ki azzal, hogy kezdetben finoman szólva is harcosan tagadta, hogy Dózsán kívül akárki más szerepelhet a képen. Hol volt ekkor a szakmaiság a kormánybiztos asszony részéről? Vagy hol volt a szakmaiság a bírósági ügy első szakaszában, amikor a közalapítvány ügyvédei kizárólag időhúzó szándékkal mindenbe belekötöttek és még pofonegyszerű, egysoros angol szöveg értelmezéséhez is fordítót akartak kérni? De menjünk egy kicsit tovább! Ha egy állami emlékévre óriásplakátokat nyomnak ki azzal az egyértelmű céllal, hogy a teljes lakosság történelmi szemléletét, '56-hoz való viszonyát alakítsa, az mióta csak szakmai ügy? Ha a plakát célja szerint az egész nemzetet érintette, akkor bizony a hibának is az egész közbeszédet érintenie kell.
"The icing on the cake, hogy van itten kérem egy katonai berkekben könnyen értelmezhető »parancsmegtagadás« (kutatási feladat elutasítása), és a tudományos élet evidenciáira, az akadémiai szokásjogra fittyet hányó, hazug hárítási hadművelet (igaz, hogy gondatlan voltam, el akartam mondani, csak nem engedték, brühühüh…). Ilyen főtisztekkel szépen lehet szerepelni a »Ki esik leggyorsabban hadifogságba« versenyen, de csatába ne vonuljon velük senki. A történész nem antropológus, nem járomcsont, fej-, fül- és szájforma alapján dönt, hanem feltárja a történeti szereplő pályaképét, feltérképezi »mozgását«, tanúk és források után kutat, ha pedig szerencséje van, összeáll a kép. Miután jelentkezett Pruck Pál lánya és legitim állítást tett (»Apám van azon a fényképen.«), a »véleménydiktatúrás vezetőnek« (copyrigth by Magyar Nemzet és az állítást meg nem erősítő, sem nem cáfoló Horváth) bélyegzett Schmidt Mária többünk füle hallatára és több alkalommal annyit kért: Miklós, ne essünk megint abba a hibába, hogy nem kutattunk alaposan, menj utána, rajzold meg Pruck Pál pályaképét!"
Tallai biztosan nagyon büszke arra, hogy tud angol kifejezéseket (a bíróságon ezek alapján minden bizonnyal csillogtathatta volna tudását), csak az a baj, hogy ezzel még jobban agyoncsapja az amúgy is elég idegesítő stílusú, személyeskedő szöveget. De lépjünk túl ezen! A lényeg még mindig a szakmaiság: Horváthon azt kéri számon, hogy Schmidt állítólagos kérésére miért nem járt utána megfelelően a képen szereplő személynek a botrány kirobbanása után. Hogy volt-e ilyen feladata Horváthnak vagy sem, azt már nem fogjuk megtudni, mindkét fél mást állít, és egyiktől sem áll távol a valóság utólagos megváltoztatása. Az viszont biztos, hogy miközben állítólag Schmidt erre utasította Horváthot, addig a médiában kirohanásokat indított mindenki ellen, aki kétségbe vonta, hogy Dózsa van a képen. Arra még nem kaptunk választ, hogy ha már ekkor megfogalmazódtak a kétségek Schmidtben is, akkor miért nem tudta ezt ő, mint az egész projekt vezetője szakmailag felvállalni, és kimondani, hogy esetleg tévedtek, és utánanéznek a dolognak? Biztos, hogy ilyen kormánybiztosokkal jó emlékévet irányítani?
"Közben persze felpörgött a kormányellenes sajtógépezet, nem vacakoltak: Desmond Child szétcincált mégis sikeres szerzeménye után (De gustibus non est disputandum) egy hatvan éves fényképen szereplő kiskamasz beazonosítása kínálta az új frontvonalat."
Huh, azért az újrahasznosított "Halszagú Magyarországot", amely úgy került 50 millióba, hogy mindenki ingyen vállalta annak készítését, és amellyel kapcsolatban nagyon gyorsan le kellett tiltani a Youtube-hozzászólásokat, és még a kormány legnagyobb hivatalos rendezvényén sem hangzott el, azért nem merném sikeresnek nevezni. Persze, lenyomták egy csomó rendezvényen és a közszolgálati adókon, mert muszáj volt, de ez igaz volt például 1945 után az Internacionáléra is, mégsem szerették túl sokan. Lehet, hogy definiálni kellene, mit is jelent a "sikeres" szó.
"Hiába kértem Pruck Pál lányát, segítse a kutatást, hiába óvtam, hogy lesznek, akik az ’56-os emlékév lejáratása érdekében a sztratoszférába is fellövik majd ezt a hétköznapi esetet, ami kezelhetetlenné teszi a normális kutatást, kudarcot vallottam."
Érdekes, hogy erre az érintett felek egészen másképp emlékeznek. A hiba pedig, lehet hogy hétköznapi, de mivel házak faláról néz le ránk, kicsit túllép már ezen a kereten.
"Tudom, nekiszaladtak volna akkor is Horváth Miklósnak: tíz danos ’56-os szakértőként, hogy a brébe nem ismerte a ’82-es népszabis Pruck-interjút, a ’86-os Berecz-féle kommunista dokumentumfilmet, melyet az »ellenforradalom« 30. évfordulójára időzített a rezsim (ebben is szerepel Pruck), miképp lehetséges, hogy nem látta soha a Life eredeti lapszámát stb.?"
Hogyan lehet, hogy az 1,4 milliárdos emlékév környékén egyetlen olyan ember sem dolgozott, aki ismerte volna ezeket? Egy ilyen projekten nem egy ember dolgozik, hanem általában kutatócsoport vagy -csoportok, a tagok pedig le szokták ellenőrizni egymás munkáját. Nevezhetjük ezt akár egyfajta lektorálásnak is. 1,4 milliárdból erre már nem telt?
"Horváth professzor úr azonban, ha nem is mindent, valamit megértett a korszellemből, amit sajnos már a Biszku-perben is bizonyított. Szakértő, ha tévedsz, ne habozz: tagadd le, hogy felnőtt és szuverén vagy, hogy bármilyen felelősséged, döntési helyzeted volt! Maszatolj, vagy mondd, hogy T-rexszel keresztezett jeti támadt rád, ha pedig mégis beszólnának (ritka eset), ott az áldozathibáztatás toposza, ha az sem működik (még ritkább eset), kiálts diktatúrát! Tény, mi tény, az egész fénykép-ügyet a totalitarizmus stigmatizációs sémája lengi körül. Kellett egy »abszolút gonosz« (véleménydiktatúrás vezető) és egy »tiszta áldozat« (szakértő), a dichotómia mentén pedig mindenki megkezdhette pompás kis táncát… (...) Hogy megnyugtassam a nyugtalanokat: lassan tizenöt éve dolgozom Schmidt Máriával a Terror Háza Múzeumban. Egy egyszerű, határidős projekt irányításával kezdtem és már legalább két tucat véleménykülönbségen, hosszabb-rövidebb vitán voltunk túl Máriával, amikor egy delegáció előtt váratlanul (nekem legalábbis az volt) a helyetteseként mutatott be. Ennyit a véleménydiktatúrás vezetőképről… (Sapienti sat)"
Tallai az egész írásban azt bizonygatja, hogy Horváth csupán a korszellemnek megfelelően, az áldozat szerepébe bújva akarja menteni, védeni magát. Csakhogy az egész hátterében éppen az áll, hogy a programigazgató a Kedves Vezetőt, Schmidt Máriát mentegeti éppen így, az érző kolléga és áldozat szerepébe helyezve, bár utóbbit kimondatlanul. Bizonyos esetekben ez a kis csel még sikeres is lehetne, csakhogy elég jól ismeri már az ország ahhoz Schmidtet és habitusát, hogy tudja, Tallai szavai körülbelül annyira hitelesek, mint az észak-koreai híradós bemondóból a Kim Dzsongun felé áradó szeretet.
Kedves Tallai Úr! Ön jól értesült ebben az ügyben, hiszen Schmidt helyettese. Akkor jó lenne már csak szakmailag is tisztázni pár dolgot, és válaszolni néhány kérdésre.
1. Horváth egyedül végezte-e el a fotó beazonosítását? Ha igen, miért nem voltak társai, vagy legalább egy másik, '56-tal foglalkozó történész, aki leellenőrizte volna állításait? Ez nem tiszteletlenség vagy bizalmatlanság, elvégre a legmegbecsültebb történészek is saját maguk kérnek lektort monográfiáikhoz, amelyek szakmai színvonala így csak emelkedik. Mindenesetre egy ekkora baki valószínűleg elkerülhető lett volna.
2. Szintén a szakmaisághoz kapcsolódva, miért nem teszik nyilvánossá azt a dokumentációt, amely Horváth és/vagy a többi történész által folytatott kutatásokat mutatja be a fotón szereplő személy beazonosításáról? Mindkét fél részéről hallottunk állításokat, de ez magában édeskevés. Ha a szakmai követelményeket vesszük alapul, akkor lennie kell kutatási dokumentációnak. Amennyiben ilyen nem létezik, az megint csak legalább annyira a felső vezetés hibája, mint Horváthé.
3. Ebből kiindulva, jön a következő kérdés: Hogyan lehet, hogy ha Horváth több mint tíz évig volt kollégája, nem vette észre sem ön, sem senki más, hogy hibákat vét (ami egyébként teljesen természetes)? Leellenőrizték-e korábbi munkáit, és azok kifogástalanok voltak-e? Amennyiben korábban senki sem ellenőrizte le ezeket, tervezik-e, hogy utólagos felülvizsgálatot indítanak, és nyilvánosságra hozzák a korábbi hibáikat, amennyiben vannak? Ez már csak azért is fontos, mert a Terror Házában található például az áldozatok és tettesek fala is fotókkal és nevekkel, ezeknek pedig nagyobb súlya van, mint a Dózsa–Pruck-fotónak. Mi bizonyítja, hogy ezek szakmailag teljesen megfelelőek?
4. Rendszeres-e a Közalapítványnál, hogy az elvégzett kutatási eredményeket nem ellenőriztetik le, ahogy a Dózsa–Pruck-fotót?
5. Miért Horváthra terelik az egész balhét, ha a felelős vezető Schmidt Mária volt, akinek lojalitását többször is kiemeli?
6. Miért hangoztatta Schmidt és Békés Márton kutatási igazgató több alkalommal is a sajtóban, hogy szakmaiatlan, politikai jellegű támadásról van csupán szó, ha a háttérben – éppen ebben az írásában ismerte el – már ők is gyanakodtak, és további kutatásokra adtak utasítást?
Tudom, kínos kérdések ezek, de ön írta cikkében: Bátorság!