133 éve, ezen a napon született Kosztolányi Dezső – az életútját bemutató Arany Zsuzsannával beszélgettünk
„Kosztolányit sok más mellett érdekelte a politika, pontosabban a politikum, a hatalmi harcok emberi-lélektani háttere, az általánosabb törvényszerűségek, az ember helye és szerepe a társadalmi viszonyok közepette.”
Az utóbbi évek legnagyobb szabású Kosztolányi monográfiája jelent meg Arany Zsuzsanna tollából. A fiatal irodalomtörténész rendkívüli alapossággal és igényességgel tárja fel kötetében Kosztolányi Dezső életútját. A magyar irodalomtörténetben üdvözlendő az a nem megszokott jelenség, hogy egy nagyon is ismert és népszerű író objektív, ideológiáktól mentes bemutatására egy fiatal kutatónő vállalkozott. Portálunkon már beszámoltunk a Kosztolányi Dezső élete című kötet megjelenéséről, most Arany Zsuzsannával, a szerzővel készítettünk interjút.
Zsúrpubi: Kosztolányi Dezső születésnapja 1885-ben virágvasárnapra esett. Szinte napról napra, vagy legalábbis hónapról hónapra követhetjük nyomon a nagy író és költő életét az Ön kötetében. Meddig tartott, mennyi kutatómunkát igényelt egy ilyen nagy szabású monográfia megírása, összeállítása?
Arany Zsuzsanna: Kosztolányival 2004 januárjától foglalkoztam, de a kezdeti években elsősorban adatokat gyűjtöttem. Előkészítettük a kritikai kiadás munkálatait, s ennek megfelelően főként a korabeli napi- és hetilapokat, illetve folyóiratokat, irodalmi és színházi magazinokat szemléztem, hogy akadnak-e bennük Kosztolányi-írások. Később alakult egy forrásgyűjtéssel foglalkozó kis csapat – egyetemistákból és doktoranduszokból –, melyet én koordináltam, s bibliográfiai füzeteket adtunk ki. Még az első időszakban utánanéztem annak is, hol őrzik Kosztolányi kéziratos hagyatékát, ezért végigjártam a Magyar Tudományos Akadémia, az Országos Széchényi Könyvtár és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárait. De elmentem Szabadkára is: egyrészt, hogy lássam az író szülővárosát, másrészt, hogy megtudjam, ott milyen kéziratos, levéltári vagy bármi más forrásanyag található. Miután sajtó alá rendeztem Kosztolányi beszélgetőlapjait – ezek az író halálos ágyán írt feljegyzései, a kéziratlapok többségét az MTA őrzi –, közöltem tanulmányokat és tartottam előadásokat, majd hozzáláttam az életrajz megírásához is. Az ötletet egykori tanárom és a Kosztolányi kritikai kiadás egyik vezetője, Szegedy-Maszák Mihály adta, aki tudta, hogy a beszélgetőlapok miatt lényegében egyre több életrajzi kutatást végzek. A könyv megírása így, ezek után az előzmények után összesen öt évet vett igénybe.
ZSPB.: Sokan, sok Ön által megemlített érdekességet emeltek ki a könyvből a kötetről szóló kritikájukban, ismertetőjükben. A monográfia megjelenése után írtak cikket Kosztolányi, a kokainista címmel is. Ön mit gondol, mennyiben ad lehetőséget az író életútjának ilyen mélységű feltárása arra, hogy esetleg egy-egy korábban nem ismert momentum kapcsán beskatulyázzák a művészt és mondjuk az irodalmi munkásságot felülírják a magánember sokszor meghökkentő szokásai?
A.Zs.: A könyv egyik fő célja éppen a beskatulyázások elleni küzdelem, a klisék megkérdőjelezése és/vagy cáfolata volt. Úgy vélem, az egyes döntéshelyzetek és életesemények árnyalt bemutatása révén közelebb kerültünk ahhoz, hogy Kosztolányit és korát a maga összetettségében lássuk. Azok a cikkek, amelyek egy-egy aspektust emelnek csak ki, önmagukban nem formálják a Kosztolányi-képet, azonban hozzásegítenek ahhoz, hogy az irodalom iránt érdeklődő szélesebb közönség is kíváncsi legyen a könyvre, amelyben – ha megveszik és olvassák – éppen nem a beskatulyázással, hanem annak ellentétével találkoznak. A droghasználattal kapcsolatban például szintén igyekeztem minél árnyaltabban fogalmazni, mivel tudtam, nem állnak rendelkezésre konkrét bizonyítékok, s csak sejtéseink lehetnek. Ezeknek a sejtéseknek az alátámasztására azonban igyekeztem minél több forrást, utalást, a kortársak visszaemlékezéseit stb. összegyűjteni. Úgy vélem, az említett cikkben is – a figyelemfelkeltő és valóban inkább skatulyázó cím ellenére – sikerült érzékeltetni, hogy ez bizony ingoványos terep az életrajzon belül.
Ezenkívül ha valaki végigolvassa a könyvet, reményeim szerint elsősorban Kosztolányi sokoldalúságával, tehetségével, komoly tudásával, emberismeretével stb. szembesül, és kevésbé a mindössze 2-3 oldalnyi felületen tárgyalt drogozási szokásokkal. Persze, akit nem érdekel egy-egy szerző mélységeiben, valamint nem olvassa a műveit sem, valóban könnyen megmaradhat a „Kosztolányi kokainista volt” kliséjénél.
ZSPB.: Kosztolányi élete során állást foglalt bal- és jobboldali ideológiák mentén is. Ön mit gondol arról, hogy beszélhetünk ezek után apolitikus íróról, vagy esetében egy olyan polgári származású művészről van szó, aki nem szégyellte véka alá rejteni politikai világnézetét?
A.Zs.: Kosztolányit sok más mellett érdekelte a politika, pontosabban a politikum, a hatalmi harcok emberi-lélektani háttere, az általánosabb törvényszerűségek, az ember helye és szerepe a társadalmi viszonyok közepette. A háború idején például a freudi tanokra is hivatkozott, amikor látta, hogy az egyes nemzetek gyilkolják egymást, s lényegében a humánum helyett az állati ösztönök győzedelmeskednek. A nagyhatalmi politikát is ide sorolta, tehát azokat a gazdasági-politikai érdekektől vezérelt elitrétegeket, melyek képviselői a frontra (a biztos halálba) küldték a kiskatonákat. A szörny című misztériumjáték például többek között erről is szól.
Amitől Kosztolányi elhatárolódott, és amitől az irodalmat és a művészetet is féltette, az az aktuálpolitizálás volt, tehát az ilyen-olyan pártokat/érdekcsoportokat kiszolgáló propaganda-költészet. Politizálni ő nem művészként, hanem újságíróként politizált: a vezércikkeiben, a sokat hivatkozott radikális Pardon rovatban vagy épp a revizionizmust szorgalmazó publicisztikai szövegeiben.
Irodalmi működését mindettől élesen elválasztotta. A véres költő című regényhez például számtalan inspirációt merített a Tanácsköztársaság és a fehérterror időszakából. A vörös uralom alatt ugyanis sok írótársa vállalt politikai szerepet: Pogány József népbiztos például ezt a hatalmi pozíciót használta föl arra, hogy bemutassa és néhány megfélemlített kritikussal ünnepeltesse Napóleon című drámáját. Fenyő Miksa meg merte írni, hogy a darab silány, mire nem sokkal később betiltották a Nyugatot. Ezután az időszak után születik A véres költő, amelyben jóval általánosabb szinten, lélektani és bölcseleti aspektusokkal tarkítva fogalmazódik meg a hatalom és a tehetségtelenség természetrajza, méghozzá ókori környezetben. A regény tehát sokkal összetettebb művészeti alkotás, semmint egyszerű politikai szövegként, propaganda-termékként vagy bármilyen, aktuálpolitikai (akár fehér, akár vörös) nyomásra létrejött, illetve aktuálpolitikai utalásokkal bíró kötetként értelmezhetnénk.
ZSPB.: Mit gondol arról, hogy szükségszerű lenne-e bővíteni újabb ismeretekkel, más művekkel is a középiskolákban elsősorban bizonyos versek és az Édes Anna, valamint az Esti Kornél alapján bemutatott író életútját? Ön milyen konkrétumokkal egészítené ki a Kosztolányi-tananyagot?
Nemcsak a Kosztolányiról szóló fejezetet, hanem a többi modern íróról szóló tananyagot is főként a történelmi, eszme- és politikatörténeti háttér bemutatásával egészíteném ki. Igaz, hogy lehet a szövegeket önmagukban is elemezni (close reading), de – főleg a középiskolában – elengedhetetlen olyan (tárgyi) tudásanyag megszerzése, és az ezek ismeretére épülő összefüggések láttatása, ami segít elhelyezni az életművet az akkori társadalmi-történeti kontextusban. Tanítanám Kosztolányi fontosabb tanulmányait, mint a Lenni vagy nem lenni című szöveget, melyben a magyar író európai helyzetéről szól. Ez a szöveg és az író több rokon gondolatmenete is komoly aktualitással bír, és segítheti a mai kulturális-politikai közéleti problémáink megértését. De a műfordító Kosztolányira is nagyobb hangsúlyt fektetnék – például Kipling Ha… című versének fókuszba állításával –, s röviden ismertetném a műfordítással kapcsolatos elveit, kiegészítve néhány kreatív feladattal.
ZSPB.: Ön az átlag olvasó, de még egy átlag magyartanár ismereteit is meghaladó tudásanyag birtokában van Kosztolányi Dezső életét illetően. Kiemelne egy-két olyan érdekességet az író életútjából, ami az Ön számára is nagy megdöbbenést okozott?
A.Zs.: Mivel a könyv megírása előtt éveken át gyűjtöttem az adatokat, nagyon nagy meglepetés nem ért. Különböző felismerésekhez inkább az juttatott, hogy az irodalomtudományos szakirodalmat összeolvastam a történelmi háttérrel. Így derült ki, hogy Kosztolányi a tízes években milyen sok politikai fórumon megfordult, s hogy a korszak szinte minden jelentős történelmi-politikai személyiségével kapcsolatba került. A katonai fölmentését például az a Drasche-Lázár Alfréd intézte, aki később a trianoni békeszerződés egyik aláírója volt.
Kosztolányi közösen adott ki műfordítást – méghozzá egy erotikus regény fordítását – Kunfi Zsigmonddal, a Károlyi-kormány miniszterével, aki később Kun Béla közoktatásügyi népbiztosa lett egy időre. Érdekes egybeesés az is, hogy Kosztolányit későbbi feleségének, Harmos Ilonának az a Kéri Pál mutatta be, akit 1920-ban azzal vádoltak meg, hogy ő volt a Tisza István elleni merénylet értelmi szerzője.
Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter, aki előszeretettel foglalt állást irodalmi ügyekben, bejáratos volt Kosztolányihoz, s az író nappalijában adta elő kérését, miszerint őt illeti az az 1000 font, amit Kosztolányi a PEN Club elnökeként hozott haza Londonból, hogy díjazza a legtehetségesebb prózaírókat. Kosztolányi persze kitérő választ adott, s a nagyhatalmú politikus helyett Krúdy Gyulának és Móricz Zsigmondnak adta a díjat. De érdekes egybeesés az is, hogy az író egyik gyerekkori barátja, a szintén szabadkai Munk Artúr a Titanic-katasztrófa szemtanúja volt a Carpathia hajóorvosaként, illetve hogy Kosztolányi jelen volt a Tanácsköztársaságban szerepet vállaló Korvin Ottó kivégzésénél is: Karinthyval mindketten ott álltak az első sorban.
ZSPB.: Lesz folytatás, és ha igen, ki lesz a soron következő író és/vagy költő, akit hasonló alapossággal fog bemutatni?
A.Zs.: Miután sokat foglalkoztam Kosztolányi korával, illetve számos kortársa szerepel a most megjelent kötetben, adódik a feladat, hogy megírjam még egy-két, a XX. század elején működő szerző életrajzát. Többen is eszembe jutottak, akik kapcsolatban álltak Kosztolányival, s a választásom Karinthyra esett. Az irodalomtudomány elég mostohán bánt vele, hiszen nincs a műveit lajstromba szedő bibliográfia, nincs életrajza, nincs kritikai kiadása, nincsenek tételesen összegyűjtve a cikkei és a nyilatkozatai, nincs külön levelezéskötete, tehát a komolyabb filológiai földolgozás még várat magára. (Hozzáteszem, a nagy nyugatos nemzedék többi szerzője esetében is akadnak ilyen jellegű hiányosságok: nincs alapos Ady-életrajz, nincs Babits-életrajz stb. Mindennek történelmi okai is vannak, hiszen a rendszerváltás előtt sok minden nem volt kutatható, illetve ideológiai elvárásoknak kellett megfelelni.) Mivel irodalom és filozófia kapcsolata is érdekel, így Kosztolányi után megint csak Karinthy adódik, hiszen számos komoly, bölcseleti vonatkozásokkal bíró munkát is közölt. Rajta kívül természetesen más kortársak is érdekelnek, de az még a jövő zenéje, hogy másokról is írok-e életrajzot vagy inkább a filozófiai vonalra helyezem a hangsúlyt, mert e téren szintén lennének ötleteim.