Ady már régen megírta: „A szólás és gyülekezés szabadságát írtják mindenütt és minden módon, a sajtót is gyomrozzák kegyetlenül”
Száztizenöt év elteltével szégyen szemre ismét aktuálisak a prófétának sem utolsó, kiváló költőnk, Ady Endre mondatai. Úgy tűnik, a magyar nép képtelen tanulni a múlt hibáiból és valamiért rendre jó ideig tűri – szinte szó nélkül –, hogy az éppen aktuálisan a nyakára telepedő rablóbanda fosztogassa az országot, miközben nagy igyekezettel próbál kiradírozni a fejekből mindenféle valódi polgári mentalitást.
Anélkül, hogy behatóbban belemennénk a magyarok nemzeti karakterológiájába és a történelmünk legfontosabb mérföldköveinek számító események boncolgatásába, kijelenthetjük: egyáltalán nem vagyunk az a függetlenségéért mindig egységben harcoló nép, amelyről a mostani, „keresztény-konzervatívnak” hazudott kurzus (is) előszeretettel beszél. Ahogyan arról egyik korábbi cikkünkben bővebben értekeztünk, az ország jelentős része hagyományosan önként vállalta a szolgaságot és egy erős kezű (vagy annak gondolt) uralkodóra, vezetőre vágyott.
Sajnos, az identitásunk része az is, hogy sokat és sokáig tűrünk, amíg egyszer csak össze nem fogunk és el nem üldözzük a minket elnyomó „szeretett vezetőt”. De ez a lépés rendszerint elég hosszú ideig várat magára, egyáltalán nem megy egyik pillanatról a másikra. És most sincs másképp. De bármikor, bármiből lehet az a gyújtószikra, ami elindítja a változást. Csakhogy a tudatosan előidézett apátia, a közügyek iránti érdektelenség gerjesztése, a szívekből „mesterien” kiölt szolidaritás, illetve a feudalizmust megidéző függőségi viszonyok kiépülése miatt sokan már szólni sem akarnak vagy mernek.
El kell ismerni, hogy a keleti mintára szervezett, autokratikus – NER becenévvel illetett – rendszer, amelyben élünk, szisztematikusan, mérnöki pontossággal lett megtervezve, továbbá minden eleme a totális, azaz egyszemélyi uralom irányába tendál. Jog előtti egyenlőségről már rég nem beszélhetünk: ha valamilyen ügybe keveredsz (vagy belekevernek) és nem tartozol a NER köreihez, eltaposnak. Ebben a konstrukcióban esély sincs konszolidációra, mivel a rendszer alapját a feudális viszonyok és a maffiaszerű jellemzők mellett a tekintélyelvűség adja, ami miatt elképzelhetetlen a hatalom birtokosai által elkövetett hibák nyílt beismerése, illetve korrigálása. Ha az ellenzék állít valamit, akkor azzal eleve nem foglalkoznak, vagy ha mégis, akkor nem az állítás tartalmát vitatják, hanem az állítást megfogalmazó legitimációját kérdőjelezik meg azonnal, mondván, hogy a nemzet ellen dolgozik, lásd „Soros-bérenc”, „migránssimogató”, „álcivil”, „Brüsszelnek dolgozó” és így tovább.
Most a „kultúrharc” kerül terítékre, hiszen nem mindegy, mit olvas(hat)nak, néz(het)nek, hallgat(hat)nak Orbán Viktor szektájának tagjai. Már nem csak Parti-Nagy Lajosnak mennek neki, az állami pénzzel kitömött íróakadémiák vezetői és az alávaló propagandisták olyan állítások megfogalmazásáig is elmerészkednek, hogy hát Esterházy Péter sem volt akkora író, mint ahogyan eddig gondoltuk. Ne legyenek illúzióink, mindez hamarosan még rosszabb lesz, hiszen Orbán megmondta, hogy szeptembertől jön csak a java!
Nos, bármennyire is meg szeretnék esetleg hamisítani a következő sorokat, nem fog működni. Ugyanis ez a cikk éppen azokat a viszonyokat írja le, amik között ma élni vagyunk kénytelenek. Íme egy részlet Ady Endre „Protestálunk” című újságcikkéből, amit 1903. október 3-án a Nagyváradi Napló közölt le:
„Kijelentjük, hogy intelligens, szabad emberek vagyunk s amennyire ez Magyarországon lehetséges: intelligens és szabad társadalomban óhajtunk élni. Protestálunk. Protestálunk mindenkivel szemben, ki azt hiszi, hogy a nemzeti harc cégére alatt reakciót lehet mérni. Mert már mégiscsak sok, ami sok. […] A nemzeti harcnak annyi eredménye van már, hogy elöntötte az országot a reakció szennyes árja. Már meg se ütközik nagyon nagy dolgokon sem senki. A katonai, az udvari, a klerikális, a nemzeti s az isten tudja hányféle reakció hozzászoktatta az embereket a brutális butaságokhoz. A szabadelvűséget elvitte az ördög. […] Az emberi jogokat, a kultúrtársadalom után vágyódást is elviheti. Ennek a mámoros, lényegében nemes, de szörnyen kártékony nemzeti harcnak voltaképpen örvendenie kellene a trónnak is, a militarizmusnak is. Ez a nemzeti harc – sajnos – aligha küzdi ki a célt, de a reakcióra most már végérvényesen rákapat minden magyar fejet. A katonaság rendelkezik a fiaink szabadságával, a miniszterek rendeleteznek, a parlamenti hazafiak s pecsovicsok egyformán terrorizálnak, a szólás és gyülekezés szabadságát írtják mindenütt és minden módon, a sajtót is gyomrozzák kegyetlenül. Ez a nemzeti harc pozitív sikere – eddig. Ez a reakció egyre vadabb és általánosabb. […] Ma az embereknek Magyarországon fokos kell, nemzeti rojt és bojt, hely, hova az ember a legújabb parlamentáris módon küldheti az ellenfelét, s fej, amelyet be lehet verni. […] Protestálunk. Protestálunk, hogy a nemzeti harc leple alatt bevezessék az emberség, a szó, a gondolat, a szabadság vakmerő irtását. Protestálunk, protestálunk, protestálunk!”