Vissza a konyhába - első rész
Az első naplóbejegyzésem óta eltelt jó pár hónap és egy-két dolog meg is változott. A legfájdalmasabb változás az, amit korábban írtam, miszerint vége a szakácskodásnak és grafikusként dolgozom. Na ez most arra változott, hogy vége a grafikuskodásnak, és újra a konyhán rohadok. De hogy is süllyedtem idáig? Így:
Hosszú konyhai droidkodás után, két és fél éve, 2010-ben kerültem a Főnökhöz, a magyar vállalkozóhoz, ahol lehúztam másfél évet grafikusként, majd innen egy szerencsés véletlennek köszönhetően bekerültem egy sportruházatot gyártó céghez, szintén grafikusként, itt már sportcsapatok hivatalos mezének gyártásában vettem részt. Beenleigh-ben volt az iroda, az egész cégnél én voltam az egyetlen bevándorló, direkt ijesztgettem őket az akcentusommal, imádták.
"Régóta keresem a választ,
Megyek körbe-körbe, mint az állat, akkor is, ha fáraszt."
Életem legjobb munkahelye volt, de változott a bevándorlási törvény és a beadott vízumkérelmünk várakozási ideje kb. 5 évre nőtt. Vagy nem. Ez a lényeg, hogy semmit sem lehetett biztosra tudni. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, bevállalom azt, amitől a hideg kirázott, mégpedig hogy keresek egy munkahelyet, ahol szakácsként szponzorálnak. (A szponzoráció egy minimum kétéves munkaszerződést jelent egy céggel, akik a szponzorálható szakmák listáján szereplő szakmában alkalmazva megszponzorálnak. Ez a többihez képest egy gyorsan megszerezhető vízumtípus). Mindent megpróbáltam, hogy ne kelljen ehhez a lehetőséghez folyamodni, még egy félhülye, nagyothalló görög politikussal is összehozott a görög haverom, hátha segít, de be kellett látnom, nincs mese, ha rövidre akarjuk zárni a letelepedési engedélyt, mennem kell szakácsnak. De hogy mégse legyen ilyen egyszerű, a rohadék törvény miatt regionális területen kell melót találnom, magyarul költözni kellett.
Így jutottunk egy Jimboomba nevű kisvárosba (amiről egy rokon meg is kérdezte, hogy "hol az istenben laksz te, Dzsimbabumbában?") egy franchise kávézó-étterembe, ahol a tulaj a feminista Sandy volt (mint a mókus a Spongyabobban). Sandy és a párja, Telivigyor négy ilyen franchise-t birtokolnak, és nem tudom miért, de az első találkozás alkalmával, még a próbanapom előtt megegyeztünk, hogy szponzorálnak (ami rohadt sok papírmunkával és vesződséggel jár nekik). Na, ez még jobban megrémisztett, mert ez azt jelentette, hogy nagyon szükségük van rám. Tehát senkit nem találtak, aki ilyen procedúra nélkül is dolgozna náluk. Tehát szar a meló.
Közöltem a főnökömmel a sportruha cégnél, hogy mi van, fel kell mondanom, akkora arcok voltak a cégnél, hogy mondták, figyelj, Adam, tedd, amit tenned kell, hogy meglegyen a vízumod, aztán szépen mondj fel, és gyere vissza. Ez valamelyest megnyugtatott, hogy nem maradok örökre a konyhán.
Próbálok politikailag korrekten fogalmazni, mert hátha szakácsok is olvassák a blogot. Ausztrália a legfaszább ország, de két szakmában nagyon lazán veszik a sztenderdeket: az építkezésben és a vendéglátásban. Mindkét iparág tele van kókler, szakképzetlen emberekkel. A szakács szakma egy rohadt kemény, rengeteg stresszel és fizikai megterheléssel járó hivatás. Azért hivatás, mert ezt nem lenne szabad csinálnia annak, akiben nincs meg az elhivatottság. Tehát engem be se lenne szabad engedni egy konyhára. Szóval kemény meló, de legalább szarul fizet.
Így tehát elköltöztünk Jimboomba-ba, ami egy 7500 lakosú kisváros. 3 szobás családi házat béreltünk ketten, egyszerűen nincsen kisebb. Csend van, nyugalom, de azért nekünk sikerült abba a házba költözni, ahol a szomszéd az első itt töltött esténken úgy kezdte, hogy az asszony este hétkor küldött egy sms-t, hogy kihívja a rendőröket, mert a szomszéd a párját ritkítja. Tízre értem haza, akkor már a nő ritkította a palit. Egész éjszaka nem aludtunk tőlük, és még reggel hétkor is ment a JerrySpringerShow élőben, mikor reggel kinéztem, a nő a fűben ülve tépte a haját és kézzel felkapálta a virágágyást, gondoltam is, hogy áthozom, nálunk is kigazolhatna, de aztán szépen besétált aludni. Nem tudom, mit szed, de 12 órán keresztül nyomta, ha nekem is adna belőle, jobban bírnám a műszakot.
Na mindegy, szóval a konyhai száműzetésem a következőképpen néz ki: négyen vagyunk szakácsok, ebből egyedül én vagyok papíron is szakács. Ott van a Sandy lánya, Bambula, aki egy lusta állat, a kopaszodó és ezért mindig sapkát hordó Bödön és a szakácstanuló kissrác, Little Chris.
A felszolgálók is egy külön részleget érdemelnének meg a National Parkban, ott van máris Sandy másik lánya, Tohonya. Nekem szent meggyőződésem, hogy egy duci nő is lehet szexis, egy dolgot azonban nem tudok elviselni, ha valaki tohonya. Meg slampos. A minap tudtam meg, hogy Tohonya csak 17 éves, én azt hittem, harminchoz közelit, érdemes volt neki korábban ilyen poénokat elsütögetnem, hogy hát igen, a mi korunkban már minden lassabban megy. Most már világos, hogy miért nem értette. Tohonya egy fancsali, életunt, rendkívül idegesítő fajzat, aki egész nap mintha citromot rágcsálna, állandóan figyeli, hogy bele tud-e kötni a kajába, amit kiadok, persze nem tud, de igyekszik. Aztán mikor megrendeli tőlem az ebédjét, akkor bájosan mosolyog. Most őszintén, ki az a szellemi toprongy, aki a szakáccsal baszakodik, aki utána majd az ebédjét készíti el? Ebben a témában nem követem Tyler Durden útmutatásait, tehát nem fingok rá a krémesre, nem tüsszögöm le a salátát, gombakrémlevest meg nem árulunk.
Tohonya amúgy figyel az alakjára. Hogy nehogy kisebb legyen. Ilyeneket rendel: szalonnaszendvics dupla adag szalonnával, a ketchupot szigorúan egy kis edényben kéri, nem rá a szendvicsre (hogy utána szétszedje a szendvicset és beleöntse), a sültkrumplit jobban megsütve kéri, a hamburgerre aioli szósz helyett tejfölt kér, de szigorúan a tetejére (mintha utána nem egészben nyelné be az egészet), szóval mindig kitalál valami extrát, hogy különlegesnek érezze magát. Különlegesen disznó teste van a lelkemnek, ezt senki nem veheti el tőle. Egyszer felrúgom. Olyan gyűlöletet érzek a némber iránt, hogy az immunrendszerem ellenanyagot termel ellene, ha egy szakadék szélén kapaszkodna, én felhúznám. Hogy utána, mikor örül, hogy megmenekült, belerúgjam. Tudom, ez drasztikusan hangzik, de Tohonya tényleg túlvilágian idegesítő.
De itt van a kedvencem, Langaléta, akit a minap rúgtak ki, mert rendszeresen semmibe vette a szabályokat. Kár érte, mert jó arc volt, egy kb. 190 magas, vékony srác, aki már az első nap kiszúrt magának, ahogy a céghez kerültem. Azt mondja, végre egy férfi is dolgozik velünk mostantól. Néztem bambán, mert ott volt ugye Bödön és Little Chris is, aztán később rájöttem, Langaléta miről beszél. Langaléta mindenáron kemény férfivá akart válni, ezért is haverkodott velem, látta, hogy én járok edzeni, emberi formám van, egyből erre terelte a beszélgetést, el is magyaráztam neki a dolgokat, edzés, táplálkozás, még egy étrendet is összeraktam neki Drugs Bunny Sárga Kapszula című remekműve alapján. Kicsit mindig túl volt pörgetve a srác, egyszer kitalálta, hogy szkanderozzunk, szegénynek majdnem letörtem a karját, de aztán másnap hallottam, hogy előtte a mosogató kiscsaj is lenyomta, aki 165 cm magas kb. Langaléta megeskette a kislányt, hogy nem mondja el senkinek (aki természetesen mindenkinek azonnal elhíresztelte), így másnap már az egész étterem Langalétán röhögött.
Valamiért úgy érezte, én mindenben tudok segíteni neki. Bejátszott ilyeneket, mikor épp teljes odaadással szeletelem az uborkát, odaáll mögém és rákezd:
"Hallod, tesó, én nem tudom, baszki, nem tudok elmenni, ha leszop a csajom, ha nem tehetem be neki nem bírok elmenni, mit csináljak?"
Én meg majdnem levágtam az ujjamat a döbbenettől, első körben azt tanácsoltam neki, hogy takarodjon ki a konyhából. Később hozzászoktam az ilyen dolgaihoz, de az elején eléggé lesokkolt az ilyen átmenet nélküli őszinteségi roham, amit én 25 év barátság és 25 üveg sör után se nyögök be Mikinek. Végül mindent helyretettem Langalétánál, aminek mindig az volt a vége, hogy a hangos röhögésre bejött a manager és kizavarta Langalétát a konyhából.
Ja, Langaléta elárulta, hogy azért utálja őt Tohonya vőlegénye, a Zsírgömböc, mert hát Langaléta egy házibuli alkalmával szépen levarrta Tohonyát, aki a managere volt. Tohonya meg akkora patkány állat, hogy ezt úgy vállalta be, hogy Zsírgömböc ugyanott dolgozott, mint ők ketten, szegény dagadt másnap, mikor kiderült a félreketymefütyörészés, együtt csinálta az esti műszakot a két idiótával. Amúgy Langaléta mindenkit megkúrt a cégnél, ezt később tudtam meg, bár nem túl jó ízlésre vall a részéről.
Little Chris a legrendesebb kölyök, akivel valaha találkoztam. Egy betegesen sovány kissrác, aki - valami számomra felfoghatatlan okból - szakács akar lenni. Little Chris szakácstanuló és egy olyan karakter, amilyennel még életemben nem találkoztam. Alázattal csinálja a munkáját, a szó nemes értelmében, látszik, hogy ő ezt igazán szereti és akarja csinálni.
Az első naptól, amikor együtt dolgoztunk engedélyt kért tőlem, hogy kimenjen wc-re. Én néztem, mint a szopóhal, hogy miért kérdi tőlem, ugyanis ahogy újra szakácskodásra kényszerültem, én automatikusan besoroltam magamat a lúzer kategóriába. Észre se vettem, hogy valójában végzett szakács vagyok, és rajtam kívül senki nem tudja, hogy én nem tekintem magam annak. Azt látták ugyan, hogy pszicho vagyok, az egyik kiscsaj pl. kijelentette Tohonyának, a managernek, hogy nem hajlandó bejönni a konyhába, mert én idegbeteg vagyok. Mondjuk, tényleg úgy is viselkedtem az elején, de erről később. Szóval Little Chrisről én egy hónapig nem tudtam, hogy fél szemére vak, diszlexiás és még valami más kínja is van. Nem vettem észre, mert egyrészt nem érdekel, másrészt a kissrác olyan ügyesen dolgozik, hogy eszembe se jutott, hogy fogyatékkal él. A mai napig megkérdezi, hogy mit hogy csináljon, nem azért, mert nem tudja, hanem mert olyan tisztelettel fordul egy végzett szakácshoz, ami egy számomra teljesen ismeretlen mentalitás. És nem mondhatom meg neki az igazat, miszerint kurvára leszarom, hogy milyenre van vágva a paradicsom, mindig szakértő szemmel nézek oda és mondom, hogy jól van az úgy. Rájöttem, hogy neki nem nyilatkozhatok ki, miszerint szívből gyűlölöm, amit csinálok itt, nem akarok benne rossz érzést kelteni, hiszen látom, hogy neki ez a hivatása. Néha egyébként, ha együtt dolgozunk és mindent faszán megcsinálunk a konyhán és tényleg szép tálakat adunk ki, akkor azon veszem észre magam, hogy élvezem, amit csinálok. Ilyenkor persze gyorsan észhez térítem magam, tudatosítva magamban, hogy én ezt utálom.
Ott van még a Bolondgomba, akit azért hívok így, mert nem létezik Fogyatékosgomba kifejezés. Ez a túlsúlyos, vörös rém valamikor a születésénél sérülhetett meg, egész nap röhög, de beteges módon és mindenen. Kitiltottam a konyhából. Aztán a minap rájöttem, hogy nem fogyatékos a csaj. Két idegrángása között szóba elegyedtünk és elmesélte, hogy őt mindig piszkálták kiskorában, ezért ő ilyen családsegítő vagy mi akar lenni, ahol fizikai erőszakkal kényeztetett gyerekeken segíthet. Mára rájöttem, hogy halál jó arc a csaj, amikor elgurul a gyógyszere, csak rá kell üvöltenem, hogy fejezze be.
Na és Sandy, a főnökasszony. A minap bevallotta nekem, hogy antidepresszánsokon él. Nem is csodálom, négy ilyen kávézó-étterme van, mindegyik pörög, és ő se tud leállni egy percre sem, beteges bizonyítási kényszere van, csak azt nem tudom, kinek. Annyira fanatikus, hogy a családban a kocsik rendszáma is a franchise nevének a rövidítése. Ez mennyire beteg! Telivigyor, a párja már mindenbe beletörődött, elvan ő az ötvenezer dolláros Harley-jával, meg azzal, hogy bejár a konyhába és megkérdezi tőlem, hogy rendelhet-e egy bacon and egg sandwichet. Mintha nem az övé lenne az egész kóceráj.
Sandy néha tesz elég egyértelmű célzásokat arra, hogy elfogadhatónak találja a fizikai adottságaimat, általában mondom is neki, hogy engem nem könnyű megijeszteni. Véletlen mindig hozzám nyomja a seggét, ha bejön a konyhába, a múltkor beállt főzni mellém, és figyelmeztetett, hogy a szószt mindig meg kell kóstolnom tálalás előtt, majd egész véletlenül áthajolt a szószos tál fölött és beleejtette a csöcsét. Ilyeneket kell úriember módjára lereagálnom. De ami még rosszabb, ő kijelenti mindenkinek és mindenki előtt, hogy mindenhol ő a főnök. Otthon is. Ő hordja a nadrágot. Telivigyor már meg se hallja, beletörődött. Én az egyenlőség híve vagyok, de kiver a víz a feministáktól. És ez a nő bizony az.
Folyt.köv.
A sorozat korábbi részei:
 |
A székely LL Junior | |
 |
Gizmó | |
 |
Köcsögádám | |
 |
Rohadék Murphy | |
 |
A Mester, aki legyőzte Ausztráliát | |
 |
Megélhetési bűnözés | |
 |
Miért éppen Ausztrália? |