Valóban visszatér a Horthy-korszak?
Manapság egyre többen igyekeznek azt bizonygatni, hogy a Fidesz kormányzásával a Horthy-korszak, vagy legalábbis annak politikai rendszere tér vissza. Erre nem egy esetben maga a kormányfő is rájátszik. De vajon van alapja az összehasonlításnak, vagy ez is csak egy olyan propagandatermék, mint a „polgári Magyarország” volt?
Nézzük először a hasonlóságokat! Van egy kormánypárt, amelyik gyakorlatilag leválthatatlan, az ellenzéknek esélye sincs, hogy a rendszer keretei között átvegye az uralmat. És itt meg is állhatunk. Mert van ugyan még sok látszólag hasonló folyamat, de gyökereiben igencsak nagy az eltérés, és mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy a XX. század első felének elfogadott normái sok esetben teljesen mások voltak, és hiba lenne csupán a mai tudásunkkal, elfogadott nézetrendszerünkkel megítélni a teljes korszakot.
Most nézzük azokat a pontokat, amelyek hasonlónak tűnnek, de valójában igencsak nagy az eltérés:
1. Nemzeti, konzervatív ideológia
Aki egy kicsit is otthon van a politikában, az pontosan látja, hogy a Fidesz nemzeti színezete nem több cukormáznál. A kettős állampolgárságra csupán a biztos szavazatok miatt van szükség, valójában nem sokat tesz a kormány a határon túli magyarokért. Az olyan felháborodások, amelyek például az ukrán nyelvtörvény miatt vannak, csak időlegesek, és addig képezik részét a politikai retorikának, ameddig annak kampányértéke van. A konzervativizmusról valószínűleg a legtöbb fideszes politikus nem tudna öt percig összefüggően beszélni, a keresztény szemléletet pedig jobb, ha szóba sem hozzuk.
Ezzel szemben a Horthy-korszak valóban nemzeti, konzervatív, keresztény, a hagyományos értékekre épülő ideológiát követett, annak minden jó és rossz hozadékával együtt. Egyik elsődleges, ha nem legfőbb célja a revízió volt – elsősorban etnikai alapon –, amelynek elérése jóval több volt politikai terméknél. Persze hozzá kell tenni azt is, hogy Trianon sokkal élőbb és fájóbb trauma volt akkor, míg a 2004. december 5-i népszavazás jól mutatta, hogy az ország nagy részét sajnos nem igazán érdekli a határon túli magyarok helyzete.
2. Urizálás, urambátyám világ
Itt valóban sok a közös pont, a Horthy-rendszer rengeteget épített a pompás ünnepélyekre, viszont meg kell hagyni azt is, hogy a korszakban még ez sokkal inkább megszokott volt a társadalmi és politikai elittől, mint manapság. Közben viszont, ha kellett, képesek voltak meghúzni a nadrágszíjat. Igaz, hogy propagandafogás volt elsősorban, de a nagy gazdasági világválság idején Károlyi Gyula miniszterelnök megtiltotta a kormányzati autók használatát.
El tudjuk ma képzelni, hogy egy miniszter vagy államtitkár biciklivel menjen dolgozni? Az urambátyám világ nagyban igaz volt a Horthy-korszakra is, ezen nincs mit szépíteni. De mutasson valaki egyetlen olyan politikai rendszert, amelyben a jó helyre született gyerekek nem kapnak automatikusan pozíciót! A legnagyobb probléma az arányokkal van. Ma Magyarországon, ha valaki „jó családból” jött, 26 évesen már nagykövet is lehet.
A Horthy-korszakban, bármilyen furcsa is, ilyen magas pozíciók csak ritkán jártak automatikusan, a komoly feladatokkal járó tisztségek többségét valóban rátermett személyek töltötték be – elég csak összehasonítani az akkori és a jelenlegi diplomáciai kart, hogy az előző példánknál maradjunk. Bár a legfelsőbb irányításba nagyon nehezen lehetett „kívülállóként” feljutni, de a kormányzati középvezetők között rengeteg volt a polgári, sőt paraszti és munkás származású, de igen tehetséges ifjú! Elsősorban Teleki Pál volt, aki szenvedélyesen gyűjtötte maga köré a tehetségeket, de létezett például a Horthy Miklós Kollégium, amely kifejezetten a legszegényebb rétegekből származó, de kiemelkedő tanulmányi eredményeket hozó fiataloknak biztosított szállást és kielégítő ösztöndíjat. Mindeközben ma egy olyan világot élünk, amikor egy havi 100 ezer nettós állást is csak a haverok kaphatnak meg, a szakképzettség és a korábban elvégzett munka pedig egyáltalán nem számít.
3. Erőből politizálás
Hiába volt a kormánypártnak mindig jelentős többsége, a Horthy-korszakban egyáltalán nem volt jellemző, hogy pusztán erőből nyomtak volna le egy törvényt a parlament torkán. Manapság, ha a kormány valamit akar, egyéni beadványként, érdembeli tárgyalás nélkül, sokszor az alkotmányos határokat feszegetve megszavaztatja parlamenti többségével, mint történt az például a plakáttörvény esetében. Ez Horthy Magyarországán elképzelhetetlen lett volna!
A képviselők nem csak egyszerű szavazógépek voltak, igyekeztek eleget tenni munkájuknak, és egyáltalán nem volt ritka, hogy a kormánypárt nem szavazta meg a kormány javaslatát. Ha a kormány akart valamit, azt meg kellett indokolnia, ki kellett dolgoznia és meg kellett győznie saját képviselőit is. Sőt, nem egy esetben az is előfordult, hogy valamelyik miniszter fordult szembe a kormányfővel. Az ellenzéket sem söpörték le egyszerűen, bármilyen furcsa, a kemény, sokszor személyeskedő viták mellett volt párbeszéd a pártok között, és rendszeres volt, hogy ellenzéki javaslatokat fogadott el az Országgyűlés.
Horthy belső bizalmi és tanácsadó körébe is beletartozott több ellenzéki vezér. Így fordulhatott elő, hogy Bethlen István és az ellenzéki kisgazda Eckhardt Tibor együtt adtak tanácsot a kormányzónak, és az utóbbi Horthy félhivatalos meghatalmazottjaként utazott a második világháború alatt az Egyesült Államokba, hogy ott Magyarországot képviselje. Ellenzéki pártvezérként!
4. Sajtó
Bár az online sajtóval szerencsére nem tud még mit kezdeni a Fidesz, a nyomtatott sajtót szépen lassan teljesen behálózza, és az ellenzéki lapokat vagy felvásárolja, vagy megszünteti. Így került Schmidt Máriához a Figyelő, így került egy kézbe a vidéki sajtó, így dolgozik a Habony-művek, vagy így szűnt meg a Népszabadság. A Horthy-korszak sajtója ezzel ellentétben rendkívül összetett volt, rengeteg, jól működő ellenzéki lappal, amelyeket nem igazán fenyegetett a hatalom. A kormányzót persze nem lehetett sértegetni, de kritika bőven volt, sőt, időnként a kormányhoz közeli lapokból sem hiányzott némi csipkelődés.
Csak ebből a néhány pontból is jól látható, hogy alapjaiban véve a Horthy-korszaknak és az Orbán-rendszernek semmi köze egymáshoz. A 2010 óta tartó Fidesz-kormányzás sokkal inkább hasonlít a Kádár-korszakra, ahol a szűk vezetőréteg a nép száját betömte valamivel és hülyének nézte, az apparátust pedig csupán a saját érdekei kiszolgálására használta, miközben a parlament teljesen súlytalan volt. Ha Horthy, Bethlen, Teleki, Apponyi, Klebelsberg tudnák, hogy Orbán Viktor saját rendszerét az övékéhez hasonlítja, forognának a sírjukban.