Vissza a konyhába - második rész
Ma meg bemegyek és egy tábla fogad a konyhában, amit Bödön írt ki - persze tele helyesírási hibával, ami itt népi szokás (pl. everyone must pay for THERE meal... their helyett...). Pont ezen a mondaton akadtam fenn. Hát mi az anyám kínjáért csináljam ezt a szar munkát szar pénzért, ha nem ehetek ingyen? Egyből úgy felháborodtam, hogy megettem negyed kiló garnélarákot.
Amúgy kultúrember vagyok, de nekem ne mondják azt, hogy szakácsként nem ehetek ingyen, minek néznek ezek engem, valami bevándorlónak? Na, azóta meg is jött az étvágyam, előtte csak úgy turkáltam az ételben, most két harapásra lecsúszik egy egész csirkemell, rohadjanak meg. Amúgy tényleg, olyan ínyenc lettem, hogy most már hajlandó vagyok megenni 20 deka füstölt lazacot egy harapásra, nincs nekem lelkiismeret-furdalásom. Amíg nem tiltották, rá se néztem.
A másik újdonság, hogy Tohonya nagyon bűbájossá vált, ez rosszabb, mint amikor simán bunkó volt. Azért az idióta evési kényszerét és az ahhoz fűződő allűrjeit nem tudta levetkőzni, Őkényessége ugyanúgy a szallonaburger mellé kis tálba kéri az aioli mártást, nem mintha nem ugyanabban a feneketlen kútban végezné mindkettő. Senki nem mondhatja, hogy negatív színben tüntetném fel az ausztrálokat, mert alapból csípem a fajtájukat, de azért lássuk be, nem egy úri nép. Ezért is tudok agyhúgykövet kapni attól a néhány példánytól, akik urizálnak. Pont a minap mondja nekem Vas, hogy tudod, vannak ezek a magukat előkelőségnek képzelő figurák, vágod, úgy néznek ki, mint azok a janicsárok vagy mik, tudod Óperenciás uram meg ilyenek. Fingom nem volt, hogy miről beszél, de arra következtettem, hogy ő is az ozzi arisztokráciát emlegeti. Ezt az országot börtöntöltelékek alapították, ezt azért ne felejtsük el. Mondjuk, anyám megmondta, hogy ha otthon maradtam volna, én is az lennék azóta, így nekem semmi kifogásom a true blue ozzik ellen, akik amúgy nem csipázzák a pomikat (az angolokat). De azért egy pominak több alapja van játszani az előkelőt, az is igaz.
Épp most főztem a GoldCoast Titans csapatának, hát ezeknek sem jobb az ízlésük, mint nekünk, földi halandóknak. Kikészítenek ozzi felebarátaim azzal, amilyen hülyeségeket tudnak rendelni. Egy darab buggyantott tojás, egy steak, egy darab paradicsom és hollandaise szósz. Bár az átlag jimboombai parasztot azért nem tudják überelni, aki rendel egy pancake-et (vastagtésztájú palacsinta) juharfa sziruppal, vaníliafagylalttal, eperrel, tejszínhabbal, porcukrozva és sült szalonnával.
Azért jó hely ez a Jimboomba, itt még én is okosnak érzem magam. De a másik jó dolog, hogy nem kell annyira okosnak lenni, mint otthon. Van itt egy olyan furcsa életszemlélet, hogy annak is van létjogosultsága, aki az átlaghoz tartozik. Nem kell se gazdag családba születni, se 160-as IQ-val rendelkezni, hogy juss valamire.
Félreértés ne essék, a társadalmi szerepek itt is le vannak osztva, a különbség az, hogy én személy szerint könnyebben megbékültem az itteni társadalmi szerepemmel, mint az otthonival.
Hagynak élni. Az persze más kérdés, hogy senkit az égvilágon nem érdekelnek a problémáim, de azért ha vannak emberi kapcsolataid és a társadalom hasznos tagja vagy, akkor lesz, akit érdekel a sorsod, azonban segítségre soha senkitől ne számíts. Ha mégis megesik az ilyen, azt maximum jószerencsének szabad elkönyvelni, de a családon kívül szerintem senkire nem szabad számítani. Nagy pofára eséstől fogod megkímélni magad.
Ahogy írok, itt járkálnak most mellettem ezek a futtballsztárok, nagyon hírességek módjára mozognak, kár, hogy nekem fingom sincs, hogy kik ezek, mert nem követem az AFL-t (Australian Football League), a pincércsajok mondták, hogy micsoda előkelőségeknek főzök. Aztán mikor az előbb megírtam a brisbane-i volt munkatársaimnak, hogy itt van a Gold Coast Titans csapata, visszaírtak, hogy ugye beleköptem a kajájukba (mert ők Broncos-drukkerek). Egyébként már álltam párszor úgy itt a konyhán, hogy bele is hugyozok, de őszintén szólva sose vitt rá a lélek, az már tényleg a legalja lenne. Bejön a kiccsalád, rendelnek a takony kölyöknek egy mini hamburgert. Visszaküldik, hogy nem akar bele a gyerek salátát. Csinálok egy újat. Visszaküldik, hogy sajtot se akart bele. Újra megcsinálom, visszaküldik, hogy igazából ő csak a hamburgerzsömlét kéri a hússal és semmi mást. Azt meg azért küldték vissza, mert száraz. Még jó, hogy száraz, veregessem beléd, mikor nem kérsz rá szószt és salátát se. Távoztak fizetés nélkül, pedig ez volt az, amikor ha még egyszer visszajött volna a kaja, akkor utána azért küldték volna vissza, mert olyan ammónia szaga van.
Esténként, amikor viszem ki a szemetet, mindig azon jár az agyam, hogy még hányszor kell kihordanom a moslékot este fél tízkor, mielőtt teljes jogú állampolgárként az én szemetemet hordja ki valami szerencsétlen. Egyébként talán ez az, ami egy férfit a legjobban megvisel, főleg, ha az előző életében (még otthon) úgy érezte, hogy vitte valamire. Ha valami, hát a szemét kihordása a műszak végén porig rombolja az ember önbecsülését. És talán pont erre van szüksége minden férfinak legalább egyszer az életben, hogy rommá verjék. Hogy az élet beletapossa a földbe, hogy az egója meg legyen semmisítve. Erre a legjobb terep egy távoli ország, ahol anyuci nem fogja nyalogatni a sebeidet, ahol vagy újra építed magadat, vagy hazakotródsz. Ha fel tudsz állni, leporolni magadról az otthonról hozott, teljesen fals önképedet és újra fel tudod építeni magadat, nem anyagiakban, hanem fejben, sokkal gazdagabb leszel. Legalábbis ezzel a teóriával próbálom nyugtatni magam.
Amúgy elfogadtam a sorsomat, nem lázongok ellene, már túl vagyok azon, hogy milyen szemét a sors, hogy van aki megteheti – mint tesóm mostani főnöke, a milliomos tajvani – hogy kifizet az államnak 800.000 dollárt (kb. 200 millió forint) és megkapja a vízumot, és nem kell átmennie ezen a szaron, mint nekünk, földi halandóknak. 5 év múlva meg visszakapja az összeget. Lehet ezen rágódni, csak az időpazarlás. Közben beindult a saját kis vállalkozásom, gyártom a weblapokat meg a grafikákat, már több jön be belőle, mint a fulltime melómból. Meg lehet találni a kiutat még akkor is, amikor ilyen szinten megszorongatja a bevándorlási hivatal az ember tökét.
A konyhában mindig zenét hallgatok munka közben, általában Tankcsapda üvölt, vagy Ákos, a munkatársaim már megszokták, bár más választásuk úgyse volt. Van, hogy elkap az ékszíj, és beteszem a Fight Club filmzenéjét, abba annyira bele tudom élni magam, hogy arra eszmélek fel, hogy kúszok a konyhában és gonosz terveket forralok a vendégek ellen. Tegnap épp arról olvastam, hogy kezdenek elszaporodni itt Queensland államban a betörések, és mivel épp monoton munkát kellett végeznem, sajnos volt időm kicsit jobban belegondolni, hogy mi történne, ha hozzánk jönne be valaki. Épp bent volt a Főnökasszony is, és halálos nyugalommal kifejtettem neki, hogy ha valaki bemerészkedik hozzánk, én meggyilkolom, feldarabolom a testét kb. fél kilós darabokra egy ilyen késsel, ni’, az asszony feltölti a kádat savval, 3 nap alatt feloldjuk a hullát és leeresztjük a lefolyón. Lehet, hogy nem sokáig kell már itt dolgoznom. Vettem is hirtelen egy macsettát a mellettünk lévő barkácsboltban. Átjött pár nappal később a két tesóm barbecuezni, mikor a szomszéd megint elkezdte aprítani a családot. Én meg úgy éreztem, itt az ideje megélezni a macsettát az udvaron, amit meglátott a szomszéd, és valahogy abbamaradt a csetepaté. Az asszony szerint én ezzel megfenyegettem a fickót, de hát én csak megéleztem a macsettámat.
Közben meg, ugye, az asszony is bekerült a céghez, tehát Sandy másik üzletében dolgozik. Ez is a felborult lelki egyensúlyomról jutott eszembe; bejön valamelyik nap Bödön és mondja, hogy a manager a másik boltban szólt az összes alkalmazottnak, hogy nagyon ajánlja nekik, hogy rá se nézzenek a magyar lányra. Merthogy ő ismeri a férjét. És hogy elég labilis az idegállapota, meg van egy habitusa, elég hamar dühbe jön. Az asszony pont előtte való nap mesélte lelkendezve, hogy vele milyen aranyos mindenki az új helyen.
"Akinek értelme van,
Számlálja meg a fenevad számát!
Mert emberi szám az:
És annak száma hatszázhatvanhat."
Ja, hát rohadék Murphy azóta párszor újra lesújtott. Azt nem is számolom, hogy ötször voltam eddig forgalmi vizsgán (mert meg akarom szerezni az itteni jogsit, bár vezethetek az otthonival is, úgyse tudják, hogy öt éve be van vonva), ebből ugye háromszor ültem be a kocsiba (egyszer elkéstem, másodjára leállt a hivatal számítógépes rendszere, amikor beléptem a váróterembe, így nem tudták megtartani a vizsgát), egyszer egy néger, egyszer egy feminista, legutoljára meg egy indiai mellé. Gondolom, az eddigiek ismeretében ezt nem kell bővebben kifejtenem...
De akkor is megjártam, amikor egészen társadalomellenesnek mondható életfilozófiámnak (miszerint utálom a vásárló nevű kártevőt) ellentmondtam, és én is megpróbáltam vásárlóvá válni. Imádom a maffiafilmeket, de már unalmas volt a számítógép monitorján nézni, ezért vettünk egy plazmatévét. Erre nem fért be a kocsiba, mivel a kis csíra a raktárban azt mondta, ha lefektetjük, elvesztjük a garanciát. Mondom neki, semmi gond, itt hagyjuk, majd visszajövünk jövő héten érte. Igen ám, de ezalatt az egy hét alatt csődbe ment a cég és végelszámolás alá került. Nekünk sikerült pont ebbe a kurva áruházba bemennünk. És szépen Receivership (aminek kb. annyi a magyar megfelelője, hogy a végrehajtó kivonul és mindent lefoglal) alá került minden, ami még a raktárban van. Az én tévém is. És szevasz tévé, mikor mentem érte, közölték, hogy az már nem az enyém. És persze a pénz is ugrott. Kicsit rugóztam a dolgon, aztán beláttam nincs mit tenni. Szerencsére erre az esetre is tudok egy bölcsességet:
Things you own end up owning you.
Folyt. köv.
A sorozat korábbi részei:
 |
Vissza a konyhába - I.rész | |
 |
A székely LL Junior | |
 |
Gizmó | |
 |
Köcsögádám | |
 |
Rohadék Murphy | |
 |
A Mester, aki legyőzte Ausztráliát | |
 |
Megélhetési bűnözés | |
 |
Miért éppen Ausztrália? |