A vég kezdete, a kezdet vége
Az idegeim felmondták a szolgálatot Sandy-ék éttermében. Volt, hogy a vágódeszkát daraboltam fel műszak közben, volt hogy a vendégek szóltak a pincéreknek, hogy valami baj van a szakáccsal, mert valami furcsa nyelven üvölt, és a hangsúly alapján, nem szerelmes verset.,Ez az időszak a totális idegösszeomlás szélén táncoló hónapokról szólt. Nem bírtam elviselni a bezártságot, amit az okozott, hogy egy konyhán kellett rohadnom, ahelyett, hogy a kreatív oldalamat használva a webdesign bizniszemet fejlesszem.
Kint laktunk az isten háta mögött, Jimboombában, és egyre elviselhetetlenebb lettem a konyhán. Az ügynökünk, aki a vízumunkat "intézte", annyit töketlenkedett, hogy az eredeti terv szerint hat hónap alatt a kezemben lévő vízumból hat hónap alatt épphogy be lettek adva a papírok. Az asszony látta, hogy egyre durvább a helyzet, már pedzegette, hogy nem olyan fontos ám Ausztrália, hogy ezt ki kelljen bírni érte. Évekig álmodoztam róla, hogy újra legyen motorom, de hitelt nem kaptunk, mert nem volt vízumom. Fél év alatt megoldottam jó magyarosan és mégis megkaptam a hitelt. Azt hittem, ha meglesz a motor, minden rendbe jön, újra emberi lénnyé tudok válni a konyhán is. Ez körülbelül 3 napig tartott, utána folytatódott az, hogy már a tudattól, hogy be kell mennem a konyhára, szó szerint idegrángást kaptam. Ekkoriban eldöntöttük, hogy muszáj kivennünk hét hét szabadságot és hazamennünk Magyarországra, én meg közben megműttetem a szemem.
Hat hét volt még hátra, számoltuk vissza a napokat, de egyik este, mikor 2-től este 11-ig tartott a műszakom, valahogy éreztem, amikor elkezdtem dolgozni, hogy ma lesz az, hogy nincs tovább.
Ennek a végtelenül sikeres franchise étterem-kávézó láncnak ez volt a legszerencsétlenebb helyen épített étterme. Jimboomba egy kisváros, ahol vagy tele van a hely, vagy nincs egy lélek se. Emiatt persze az alkalmazottakkal nagyon vigyázni kell, nem lehet beosztani hat embert, ha összvissz öt vendég van egész este.
"Testem a lelkem kikötője, vagy a lelkem a testem albérlője?"
Aznap este egyedül lettem beosztva és három pincér csaj. Az egyik a rendőr csaj, aki kétszer annyival guggolt és nyomott fekve, mint én, a mami (egy rozzant öreglány, aki nem vetette meg a szeszt) és egy pubertás korú, rendkívül idegesítő és valami hatalmas öntudattal megátkozott csitri.
Este 7-kor bejött tíz ember. Elkezdtek előételt, főételt (mindenki steaket, a létező összes verzióban) és desszertet rendelni. Ekkor még stabil voltam. Bejött öt másik ember, azok is ugyanezeket rendelték. A csitri és a mami nem voltak a helyzet magaslatán, még egy elmeháborodott is felfogja, hogy ilyenkor nem veszem fel azonnal a következő asztal rendeléseit, hanem hagyom annak a nyomorult szakácsnak, hogy megcsinálja valameddig az első rendelést. Miután rám sózták a 15. rendelést is, bejött egy húsz fős társaság.
Itt volt az a pont, hogy elborította az agyamat a vörös köd, és halál komolyan, csak foltokban emlékszem rá, mi történt, de tudom, hogy egy ponton a csitri már 8 perce nem vitte ki a pultról a kész kaját, csöngettem neki, hogy vidd már a picsába ezt a tálat, mert kihűl, erre valami olyasmit monológba kezdett, hogy ő ezt nem hajlandó kivinni, mert szerinte nem jó rajta a krumpli. Innen van emlékezetkiesésem, de arra még emlékszem, hogy egy perc múlva levegőt alig kapott a sírástól, a vendégek furcsa fejeket vágtak a hangzavar és a kaja minősége miatt, aztán, amit életemben nem gondoltam volna, a rendőrcsajt is sikerült megríkatnom (szerintem ez a nő csecsemő kora óta nem sírt), végül még az amúgy szótlan mamiból is sikerült előcsalogatnom azt, hogy "micsoda elbaszott este ez...".
Arra még emlékszem, hogy a legutolsó bélszínrendelést a mikróban csináltam meg, ez még laikusnak is tökéletesen szemlélteti, hogy kb. mi zajlott a konyhában. Ezen a ponton már a főnököket hívták, hogy jöjjenek be, mert Ádám megőrült.
Miután feltakarítottam a konyhát, kimentem, ott állt az egész főnöki kar. Azt kérdezték, hogy akarok-e beszélni róla, mondtam nekik, hogy ne fárasszátok magatokat, kilépek. Ezzel nem csak fölöslegesen dolgoztam 8 hónapot a pokolban, de a letelepedési engedélyhez fűzött reményeink is szertefoszlottak, ugyanott tartottunk, mint előtte, fölöslegesen költöztünk ki Jimboombába, fölöslegesen vettünk oda bútorokat, minden hiába volt.
"Ha ugyanazt gondolod, amit én gondolok, lehet, hogy te, meg én mégse vagyunk bolondok"
Hazamentem és közöltem az asszonnyal, hogy befejeződött a szakács karrierem, ő a nyakamba ugrott és azt mondta, hogy ideje volt. Hat hét volt még a hazaútig, úgyhogy szépen felhívtam a Főnököt, hogy nem kell-e neki még egy ember a nyomdába másfél hónapra. A minimálbér 60%-áért elszegődtem inasnak, és bár a pénz semmire se volt elég, újra embernek éreztem magamat. És ekkor jött egy új lehetőség, ami megváltoztatta az egész életünket.
Folyt. köv.
A sorozat korábbi részei:
 |
Vissza a konyhába - II.rész | |
 |
Vissza a konyhába - I.rész | |
 |
A székely LL Junior | |
 |
Gizmó | |
 |
Köcsögádám | |
 |
Rohadék Murphy | |
 |
A Mester, aki legyőzte Ausztráliát | |
 |
Megélhetési bűnözés | |
 |
Miért éppen Ausztrália? |